Amikor a szülők azzal szembesülnek, hogy a gyermeküknek komoly tanulási zavara van, az első kérdés, amit föltesznek: mi okozta, ki hibázott? A szakemberek véleménye szerint, szinte lehetetlen egyetlen okra visszavezetni az ilyen rendellenességeket. Azt azonban már tudjuk, hogy mi minden játszhat szerepet ezek kialakulásában.

Korábban az az álláspont uralkodott, hogy valamilyen konkrét idegrendszeri probléma váltja ki a tanulási rendellenességeket. Az utóbbi évtized kutatásai alapján ma már sokkal összetettebbnek látjuk az okokat. Egyre több tudományos bizonyíték van arra, hogy nem egyetlen agyterületnek a rendellenes működéséről van szó, hanem a különböző agyi régiók közötti információs kapcsolatban lépnek fel különböző problémák. Vagyis a tanulási zavar az agy struktúrájában és működésében észlelhető finom eltérések következménye. Ezek az eltérések többnyire már a születés előtt kialakulnak.

Idán már nyolcadjára hívja a tanulasmodszertan.hu a diákok három korosztályát nyári napközis táboraiba. Ezúttal is a Városliget melletti Zeg-Zug Gyermekház lesz a helyszíne szünidei foglalkozásainknak, ahol az alsósokat Olvasótábor, a felsősöket Tanulás módszertani tábor várja. A középiskolások számára belvárosi tréningtermünkben tartjuk tanulás módszertani felkészítő tanfolyamunkat.

Bármit kell megtanulni, alapfeltétel, hogy képesek legyünk tartósan összpontosítani a figyelmünket a megértendő, megjegyzendő dologra. Miért hiányzik oly sok felnőttnél és egyre több gyereknél ez a képesség, és miként fejleszthető a figyelem – erről lesz szó a következőkben.

Idegrendszerünk, agyunk nem sokat változott azóta, hogy már nem kell órákon át némán, mozdulatlanul lesni az elejtendő vadat, teljes figyelemmel addig dörzsölni a száraz fadarabokat, amíg lángra kapnak. Őseink összehasonlíthatatlanul kevesebb dologra figyeltek, de nagy koncentrációval. Amikor nem dolgoztak - heverésztek, pihentek, lazítottak.
  

"Mire hazaérünk a napköziből, másodikos kisfiam annyira kimerül, hogy képtelen a tanító néni által elvárt gyakorlásra. Ha mégis erőltetem, főleg az olvasást, annak mindig nagy hiszti, sírás a vége, és alig van eredmény. Mivel teszek jót a gyereknek: ha mégis ráveszem, hogy végezze el a munkáját, vagy engedek, és hagyom pihenni?"

Egy nyolcéves gyereknek délután ötkor, az iskolában eltöltött munkanap után már NEM SZABADNA tanulással foglalkozni. Hogy mégis sok iskolában ilyen elvárásokat támasztanak, az önmagában is jelzi, milyen komoly bajok vannak a magyar közoktatásban!

Persze a szülő nem világmegváltó reformer, ő nap mint nap szembesül a tanító néni rosszalló pillantásaival, gyermeke adottságaival, saját elvárásaival, és az idő szorításával. Ezért leginkább praktikus tanácsokra van szüksége.

1. Az alsósoknak 10-11 órát kell naponta aludni. Ez azt jelenti, hogy hét közben este 8-fél 9 körül aludniuk kell, legfeljebb az esti mesét nézhetik meg a tévében. Sajnos az érintett korosztály legalább fele nem alszik ennyit, többnyire tévézés, számítógépezés miatt.

 A lassú olvasás a sikeres tanulás egyik kerékkötője, különösen felnőttkorban, amikor már nem oldalakban, hanem könyvekben mérik a vizsgák anyagát. Mostani cikkünkben négy egyszerű, de hatásában tényleg nagyszerű technikát mutatunk be, mindegyik abban segít, hogy az eddiginél 50-200 %-kal gyorsabban haladjunk a szövegben.

Elsős gyerek mondja ezt október elején az elképedt mamának. Aztán még hozzáteszi, hogy holnap már nem is akar menni, itthon sokkal jobban érzi magát, és tud ő tanulni egyedül is, vagy az anyuval. A szülő érthetően megütközik e közlés hallatán, ügyes válaszon töri a fejét, de tanácstalan. Hiszen olyan jól indult minden, már egy éve lelkesen készült a gyerek az elsőbe, táskával a hátán járkált hetekkel korábban, ki-berakosgatta taneszközeit. Az első hetekben lelkes beszámolókat tartott, és szépen gyűltek a piros pontok, vagyis a mosolygós bohócok. Mi történhetett, ami elvette a kedvét, pontosabban az érdeklődését?

Rájöttem arra, hogy önbecsapás volt azzal áltatni magam, hogy zenehallgatás mellett valóban tudok tanulni.
Hasznos az iskolai órákon odafigyelni, mert így itthon sok időt takarítok meg.
Hasznos, hogy megtudtam, hogyan kell egy szöveg megtanulásához hozzáfogni. Tévedtem, amikor úgy gondoltam, hogy ha csak olvasgatom a szöveget, ezzel el lehet sajátítani valamit.

Már csak egy óra van ennek az egész tanfolyamnak a végéig és azt szeretném elmondani, hogy amíg itt voltam, rájöttem, hogy ez az egész a tanulás megtanulására megy ki. Örülök hogy részt vettem ezen a tanfolyamon, mert már értem miért fontos a tanulás, hogyan kell beosztani az időmet, mit tegyek, hogy legyen kedvem, energiám a tanuláshoz. Másképp ez nem megy.

Jó módszereket ismertem meg, amikkel szerintem sokkal jobban tudok majd teljesíteni.

Nekem nagyon hasznos volt ez a hétvége. Ha azok alapján tudom folytatni a tanulást, amit itt megtanultam, biztos javulni fog az iskolai eredményem.

Amit itt tanultam azt biztos fogom használni a tanulásban. Jó volt a társaság. Jól éreztem magam. Felírom egy papírra magamnak, hogy nagyon szeretném a motoros vizsgát letenni.. Remélem, beválik ez a módszer.

„Hogyhogy ennyire nem tudnak ezek a spanyolok más nyelveket?” – méltatlankodtunk Danival Barcelonában, miután sokadszor éltük át, hogy a turista paradicsomban a pincérek, taxisok, buszsofőrök, bolti eladók túlnyomó többsége kedvesen, de értetlenül néz ránk angolul feltett kérdéseinket hallva.

Aztán épp csak hazajöttünk a mediterrán ragyogásból, reggel hallom a Kossuth Rádióban, hogy az Eurostat felmérése szerint az unió lakóinak 36 %-a semmilyen idegen nyelvet sem beszél. Az országok rangsorában az utolsó előtti helyen a portugálok állnak, 51,3 %-kal, és az utolsó helyet mi foglaljuk el: a magyarok 75 %-a /!/ nem tud egyetlen más nyelvet sem.

És most hagyjuk is a spanyolokat, akiknek legalább annyi mentségük van, hogy tényleg világnyelv az övék. Seperjünk saját nyelvtudásunk háza táján. A műsorban megszólaló oktatási szakember szerint annyira azért nem borzasztó a helyzet, amilyennek a lehangoló 75 % mutatja, mivel nálunk sokkal kevesebb a nemzetiségi nyelvet /is/ beszélő lakos és a bevándorló. Például Szlovákiában és Csehországban vagy az egykori Jugoszláviában és a törökök millióit integráló Németországban igen sok nemzetiségi él, ami növeli a többnyelvűek arányát.

Az iskolai nyelvtanítás fogyatékosságai

Sokszor ugyanazok, amelyek tavaly és tavalyelőtt is... Az iskola felelőssége ebben óriási. De mi szülőként is sokat tehetünk/tehetnénk azért, hogy a gyerekünk sikeresebb legyen.

A gyermekek életük első három évében jószerivel maguktól tanulnak meg járni, beszélni, gondolkodni. Ezek után azt gondolhatnánk, hogy az iskolai feladatok teljesítéséhez is elég ugyanaz az akarat, szorgalom, kitartás, ami a kicsiket jellemzi, miközben a bonyolult mozgásformákat, a nyelv törvényszerűségeit és a világ működését tanulják.

De ez nem így van. Míg a kisgyermek minden érzékszervével, teljes aggyal és egész testtel, a tapasztalatból kiindulva tanul, az iskolást meglehetősen elvont világ fogadja, ahol a tudás a betűk, számok, az írás, olvasás, számolás absztrakt formáiban jelentkezik. A tanulásnak, és bármiféle szellemei munkának ugyanolyan technológiája van, mint a homokvár építésének, de az előbbit tapasztalati úton csak igen lassan és sok hibával tudjuk felfedezni.

Vagyis tanulni meg kell tanulni - mégpedig a próba szerencse módszernél gyorsabban, hatékonyabban. Ahogy úszni is az fog ügyesebben, akinek profi oktató megtanítja a célszerű mozgáselemeket, a tanulást is lehet, sőt kell tanulni - lehetőleg minél korábban.

A tanulás módszertanának ismerete már alsóban is nagyon hasznos lenne, felsőben egyértelműen látszik ennek hiánya, a középiskolában pedig sok bukásnak a magyarázata, hogy a diáknak fogalma sincs miként "varázsolhatná" a saját fejébe a tankönyv információit.

Kevés, ha azt mondjuk a gyereknek: figyelj, koncentrálj, olvasd el újra! Ha nem tudja beosztani a napjait, nyilvántartani a tennivalóit, megtervezni a délutáni tanulását, ha nem képes megtalálni a tananyag lényegét, azt saját szavaival önállóan elmondani, nem érti a szakkifejezéseket - a középiskolai kudarcot borítékolni lehet. Ilyenkor már kevés a jó memória, ami általánosban esetleg még kisegítette - az órán hallottakból a gimnáziumban nem nagyon lehet megélni. Elengedhetetlen a tankönyvi szövegek ügyes feldolgozása, a lényeg memorizálása, és a visszaadás begyakorolt készsége.

Egyre több felnőtt kér segítséget tőlünk a saját tanulási problémáira. Ezek a fiatalabb vagy idősebb, nagyon különböző élethelyzetű, változatos képzésekben résztvevő kliensek a feltáró beszélgetés során általában tipikus problémákról számolnak be. Ezeket adjuk közre mostani cikkünkben, abban a reményben, hogy ezzel is segítünk hasonló gondokkal küzdő olvasóinknak.

A munka, család mellett tanulók leggyakrabban ahhoz kérnek segítséget, hogy miként illesszék bele eddigi életükbe a főiskolát, egyetemet vagy továbbképző tanfolyamot. Ez általában csak úgy lehetséges, ha jelentős változásokat vezetnek be otthon, hiszen a napjaik továbbra is csak 24 órából állnak. Ezért át kell tehát alakítani az eddigi értéksorrendet a háztartásban, házimunkában. Le kell egyszerűsíteni az időigényes tennivalókat, és kompromisszumokat kell kötni: Számba kell venni ki mivel járul hozzá a továbbtanuló szülő, házastárs tehermentesítéséhez. Fontos, hogy maga az érintett a felnőtt "diák" is fogalmazza meg ezt az elvárását, a családtagok maguktól nem biztos, hogy "dalolva" vállalnak plusz feladatokat.

Sokan az önbizalommal állnak hadilábon, nem hiszik el magukról, hogy képesek elvégezni felnőtt fejjel egy újabb iskolát. Ez általában a munkahely által előírt, megkövetelt képzésekre jellemző. Akí úgy gondolja, hogy szörnyűség lesz a tanulás, mert ő már öreg ehhez, berozsdásodott az agya, ezzel csak "rátesz egy lapáttal" a tényleges nehézségekre. Valójában az emberi agy hihetetlenül plasztikus, életünk végéig tanulásra alkalmas szervünk. A tanulás konzervál, sőt fiatalít, azáltal, hogy új kihívásokat, emberi kapcsolatokat és lehetőségeket hoz az életünkbe. Persze másként tanulunk húsz évesen és másként ötven évesen. De aki nem sorscsapásnak, hanem kalandnak agytornának tekinti a rá váró szellemi munkát, az félig már meg is nyerte a csatát.

Vezess leckefüzetet (határidőnaplót)!

"Hatodikos a fiam, és most hogy megkaptuk a félévi bizonyítványt nagyon el vagyok keseredve. Hiába a sok erőfeszítés, egy egész jeggyel gyengébbek az eredmények, mint tavaly. Alsóban tiszta kitűnő volt, tavaly már kezdődtek a bajok, most pedig éppen hogy négyes lett. Pedig minden délután együtt tanulunk, amit nem ért, azt elmagyarázom, akár fel is olvasom neki, a végén kikérdezem, de másnap mégsem jön ki a gyerekből az, amit megtanultunk. Gyakran érthetetlen hibái vannak, főleg a dolgozatokban, amivel persze értékes pontokat veszít. Már azt is gyakoroltuk külön, a dolgozatírást, ugyanannyi időt adtam neki, mint az órán, de az iskolában mintha nem figyelne annyira, mint otthon. Milyen módszerrel vehetem rá a gyereket, hogy jobban figyeljen az iskolában és főleg, hogy ő is akarja a jobb jegyeket?! Arra hivatkozik, hogy mások még rosszabb jegyeket kapnak. Hiába magyarázom órákon át, hogy ez az ő érdeke, csak húzogatja a vállát."

Mellé ülünk elsőben, lelkesen és fáradhatatlanul, aztán mire feleszmélünk, már felsős a gyerek de még mindig képtelen az önálló tanulásra. Gyakran túl sok érzelmet, indulatot viszünk az együtt tanulásba, az iskolai eredmények értékelésébe. Ha a gyerekkel való kapcsolatunk, beszélgetéseink már teljesen leszűkültek a tanulás témakörére, biztos, hogy rossz nyomon járunk. A szülő sose legyen az iskola meghosszabbított keze, hiszen a családunktól mindannyian - mi felnőttek is - azt várjuk, hogy megvédjen bennünket, nekünk adjon igazat, támogasson akár a külvilággal szemben. A gyerek ugyanígy van ezzel, otthon megértést, együttérzést, gyógyírt vár iskolai sérelmeire, kudarcaira. Ha ehelyett kizárólag a fogyatékosságait emlegetjük fel, csak az osztályzatai érdekelnek bennünket, mindenért őt tesszük felelőssé, előbb utóbb elveszítjük a bizalmát, be fog zárkózni. Ráadásul megfosztjuk a lelki egyensúlyt szolgáló nagyon fontos tapasztalástól: van egy hely, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

a sorozat első része itt olvasható

Sok mai szülő fenyegető dzsungelként éli meg az őt körülvevő világot, ahol folyton harcolni kell, az óvatlant, a gyengébbet eltiporják az erősebbek. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a kisgyereket minél hamarabb, minél alaposabban fel kell készíteni ezekre a küzdelmekre. Vagyis legyen a gyerek minél okosabb, szerezzen minél nagyobb, a munkaerőpiacon jól eladható tudást, diplomát, tanuljon nyelveket. Ez az alapvetően jó stratégia akkor kap falsot, amikor a tudás fogalmát leegyszerűsítve azonosítjuk az észbeli, intellektuális teljesítménnyel, és ráadásul ezt erőltetett tempóban akarjuk megvalósítani.

Ír olvas, de nem játszik

Egyre több az olyan nagycsoportos óvodás, aki ír, olvas, esetleg idegen nyelvet is tud, de bizonyos elemi funkciók valahogy még nem működnek nála elég jól. Például. nem nagyon játszik az óvodában, nincsenek barátai, nem tudja magát elfogadtatni a többiekkel, nem eszik rendesen, nem öltözik önállóan stb.

Mivel sok szülő úgy gondolja, hogy a legfontosabb a minél gyorsabb intellektuális fejlesztés, innen sajnos már csak egy lépés, hogy a gyereknevelés, a gyerekkel való együttlét folytonos teljesítményhajszává alakul. Ezek a szülők valószínűleg nem tudják, vagy nem hiszik el, hogy a rendszeres étkezés, a napi szokásrend kialakítás, a társakkal való kapcsolatteremtés, az önfeledt spontán játék az óvodás életkornak nagyon fontos, semmi mással nem helyettesíthető, pótolhatatlan feladata. Ha ezt elhanyagoljuk és helyébe lép valami más, ami nem ennek az életkornak a feladata, például a túl korai intellektualizálás, annak a legtöbb esetben nagy ára van.Érdemes végiggondolni alaposabban mikor is tekintünk egy kisgyereket iskolaérettnek?

Az iskolára való alkalmasság egyik legfontosabb összetevője a szociális érettség. Mit is értünk ez alatt? Míg a csecsemő, a kisgyermek ki van szolgáltatva a külvilágnak, a gyermek, ahogy növekszik, egyre kevésbé függ ettől, egyre inkább saját akarata szerint tudja kielégíteni vágyait. Önállósul, nemet mond, próbálgatja erejét, kialakítja saját határait. Viselkedésében felfedezhetjük a szülők hanghordozását, gesztusait.

Játéka egy idő után eljut a szabálytudatot feltételező társasjátékig. Egyre szebben, érthetőbben fejezi ki magát, eltűnnek a kisgyermekes beszéd jellemzői, a selypesség, a pöszeség. Egyre jobb logikai készséggel, egyre több ismerettel kezd rendelkezni. Képes már hosszabb ideig odafigyelni valamire, elmélyülten végigcsinálni valamit, amit elkezdett, még akkor is, ha nem olyan érdekes. Örül a sikernek, nem tereli el minden a figyelmét. Ezáltal kialakul a feladattudata, a feladattartása és munkaérettsége. Képes a társaival együttműködni, elviselni azt is, ha más van a középpontban. Készségesen válaszol, ha a felnőtt kérdez tőle. Érdeklődik a betűk, a számok világa iránt, várja az iskolát.

Az iskolaérett gyermek kb. 10-15 perces aktív figyelemre képes. Az érdeklődés mellett az aktív figyelem, a tudatos odafordulás a legfontosabb feltétele minden új ismeretszerzésnek.

A képektől a gondolatokig

"Ne feledd a 150. hírlevelet!" figyelmeztetett pár napja portálunk webmestere, így aztán újra átfutottam az elmúlt négy évben hetente egyre több és több címre (jelenleg 7300) küldött tanulás módszertani cikkeinket.

Alig hiszem, hogy ennyi mindenről írtunk! Hogy ilyen sokfelé ágazik a tanulás témája! Mi mindentől nem függ az iskolai eredmény! És még az sem biztos, hogy az életben való sikerességet előrejelzik az érdemjegyek! Micsoda hatalmi és lélektani játszmák/drámák zajlanak az iskola-gyerek-szülő háromszögben!

Nem is lehet ez másképp, hiszen mindig az egész ember - gyerek vagy felnőtt - tanul, nem csak az agytekervényei. A kisiskolás nem csak a számolási és verbális készségeit, hanem szociális intelligenciáját, érzelmi érettségét/éretlenségét is magával viszi, és az eddig kapott otthoni/óvodai nevelés eredményét úgyszintén. Amikor a felnőtt újra tanulni kezd, összes korábbi jó és rossz tanulási beidegződése életre kel, nem beszélve az aktuális munkahelyi családi körülményeiről.

Tanácsadói munkámban is azt látom, hogy gyakran másutt /is/ kell a megoldást keresni, nem csak ott, ahol első ránézésre sejtenénk. Például az anyuka 12 éves, egészséges gyermeke totális tanulási önállótlanságára panaszkodik. Ám a beszélgetés tizedik mondatából kiderül, hogy a túlaggódó szülő nem csak a leckekészítés során felügyeli csemetéjét percről percre, hanem még a reggeli öltözködésbe is besegít, nehogy elkéssen a gyerek, és most is apróra felvágja neki a húst, hogy könnyebb legyen megrágni. Ez az eset is azt mutatja, hogy a tanulási problémák nagyon sokszor az otthoni nevelés, vagy iskolai hatások következményei.

"Vessünk véget a gyerekek testi fenyítésének!" - így szól az Európa Tanács felhívása, amelyhez nemrégiben Magyarország is csatlakozott. A hosszú távú cél, hogy ne csak a súlyos bántalmazások szűnjenek meg - már egy "egyszerű pofont" se tekintsen senki nevelési eszköznek.

A testi-lelki bántalmazás minden formája, vagyis már egy pofon is sérti a gyerekeknek a magyar gyermekvédelmi torvényben megfogalmazott jogait, és régen bebizonyosodott, hogy nem is hatékony nevelési eszköz. Sajnos gyors változásra mégsem számíthatunk. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a magyar felnőttek 70 százaléka gondolja úgy, hogy egy pofon néha elfogadható. Svédországban egy hasonló törvény 1979-es elfogadása után 30 év kellett ahhoz, hogy megváltozzon a közvélemény. A törvény. bevezetésekor a svédek 65 százaléka azt mondta, hogy kell a testi fenyítés, mint nevelési eszköz. Az azóta eltelt években a felnőtt fiatalok között egyre kevesebb az öngyilkos és a depressziós beteg, és a svéd lakosságnak ma már csak tíz százaléka helyesli a testi fenyítést mint nevelési módszert.

Amikor erről a témáról beszélünk, bizonyára minden felnőttnek eszébe jut egy-egy pofon, amelyet még gyerekkorában kapott, és arra is jól emlékszik, miért kapta. Ez is azt bizonyítja, hogy a veréssel járó szégyen és fájdalom hosszú-hosszú évekig bennünk él.

Féltés, aggodalom, büszkeség kavarog a szülőkben, amikor először látják ünneplőbe öltözött gyermeküket az iskolapadban. Az ő higgadt, és mindig a gyerek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó magatartásuk sok későbbi tanulási problémát megelőzhet.

1. Ne csináljunk túl nagy felhajtást az iskolakezdés körül, ne nyomasszuk ilyesmivel: "majd megtudod, mi a magyarok istene, ha iskolás leszel", "ott nem rendetlenkedhetsz, majd a tanító néni megnevel" de arra sincs szükség, hogy "ott megmutathatod, mit tudsz, mert te már okos, iskolás nagyfiú vagy". Illúziókba se ringassuk: az iskola nem a "Csodák Palotája": az osztályban ő egy lesz a sok közül, nem lesz a középpontban, mint a családban. Ezt is meg kell tanulnia - az iskolaérettség része az alkalmazkodás képessége, a kudarcok tűrése.

2. Az iskoláztatás eltart 16-20 évig is, nem dől össze a világ, ha fekete pontot kap a harmadik héten. Hagyni kell, hadd alakuljon ki a saját tanulási ritmusa, érdeklődése, feladattudata. El kell fogadni, ha valamilyen területen gyengébben teljesít, másban esetleg ügyesebb a társainál. Lényeg, hogy ne frusztrálja az iskola, ne utálja meg az első félév alatt.

3. Sajnos, a legtöbb hazai iskola hibásan és értelmetlenül "sietteti" a gyerekeket, mintha az lenne az eredményes oktatás legfőbb ismérve, hogy "karácsonyra olvasni fognak". Ha a mi gyerekünknek lassabban megy az összeolvasás, vagy az írás, maradjunk higgadtak. Gondoljunk arra, hogy ebben a korban, az egyidős gyerekek között, akár két évnyi különbség is lehet az érettségben.

"Mire hazaérünk a napköziből, másodikos kisfiam annyira kimerül, hogy képtelen a tanító néni által elvárt gyakorlásra. Ha mégis erőltetem, főleg az olvasást, annak mindig nagy hiszti, sírás a vége, és alig van eredmény. Mivel teszek jót a gyereknek: ha mégis ráveszem, hogy végezze el a munkáját, vagy engedek, és hagyom pihenni?"

Egy nyolcéves gyereknek délután ötkor, az iskolában eltöltött munkanap után már NEM SZABADNA tanulással foglalkozni. Hogy mégis sok iskolában ilyen elvárásokat támasztanak, az önmagában is jelzi, milyen komoly bajok vannak a magyar közoktatásban!

Persze a szülő nem világmegváltó reformer, ő nap mint nap szembesül a tanító néni rosszalló pillantásaival, gyermeke adottságaival, saját elvárásaival, és az idő szorításával. Ezért leginkább praktikus tanácsokra van szüksége.

1. Az alsósoknak 10-11 órát kell naponta aludni. Ez azt jelenti, hogy hét közben este 8-fél 9 körül aludniuk kell, legfeljebb az esti mesét nézhetik meg a tévében. Sajnos az érintett korosztály legalább fele nem alszik ennyit, többnyire tévézés, számítógépezés miatt.

2. Már alsó tagozatban következetesen törekedjünk arra, hogy ha elvégzendő iskolai feladata van a gyereknek, annak felelőssége, észben tartása az ő dolga legyen. Csak akkor figyelmeztessük, ha biztos, hogy magától nem végezné el.

Nyakig vagyunk a vizsgaidőszakban, s ilyenkor lelki szabotőreinkkel is meg kell küzdenünk. Például az a gondolat kísért, hogy amit meg kell tanulnunk, annak nagy része vagy akár az egész, haszontalan, felesleges, sosem lesz rá szükségünk. Ezzel az okoskodással elsősorban a feladat elől menekülnénk, de azért nem teljesen alaptalan a felbukkanó kétely. Kezdenünk kell vele valamit, egyébként elszívja erőnket, gúzsba köti gondolatainkat.

Nagyon is könnyen megtörténhet, hogy az adott tananyagra, akár az egész tantárgyra későbbi életünkben valóban sosem lesz szükség. Ugyanakkor lelkünk mélyén érezzük, hogy a helyzet adott, a kedvünkért nem fogják átírni a könyvet, átformálni a tanrendet. Le szeretnénk tenni a vizsgát, le kell tennünk a vizsgát! Ebből a szempontból mindenképpen van értelme a tanulásnak.

Ezt a megfontolást, belátást úgy tehetjük belsővé, lelkileg is elfogadottá, hogy az alábbi megerősítéseket naponta többször, este elalvás előtt mindenképpen félhangosan elmondjuk:

De miért? Például azért, mert szerinte unalmas a tananyag, szívesebben ül a számítógép, meg a tévé előtt. Vagy azért, mert túl sokat várnak el tőle a szülei. Vagy azért mert nem figyelnek rá otthon. Vagy azért, mert lelki beteg a szülei válása miatt. Vagy azért, mert magányos, cikizik az osztálytársai, legszívesebben visszamenne az óvodába. 

Szülőként már tisztában vagyunk a tanulás fontosságával, és azt szeretnénk, ha ugyanígy gondolkodna a gyerekünk is. Ő azonban gyerek, ha ijesztgetjük, hogy a tanulatlan emberből csak kukás lehet, azzal vág vissza, hogy tök érdekes munka a kukásé, mert utazhat a szemeteskocsi hátulján.

Mit tegyünk, ha a gyerekünk, bár képes lenne rá, nem tanul, nem érdekli az iskola, és leperegnek róla az érveink, a könyörgésünk, a fenyegetéseink? 

Nem mindegy, hogy miért utálja a tanulást - legelőször ezt kell tisztázni. A tanulás komoly munka, a tananyag és a tanítás sokszor valóban unalmas. A gyerek akkor tud mindezzel eredményesen megbirkózni, ha kicsi korától ismerkedett a szokásrenddel, a kötelező tennivalókkal. 

Ha egy gyerek megszokja, hogy mindig nagyjából azonos időben kel és fekszik, rendszeresen étkezik, aztán ahogy nő, önállóan öltözik, rendet rak a játékai között, később a szobájában, a tévézést és számítógép használatát mindig a szülőkkel kell egyeztetni, akkor iskolába lépve jobban elfogadja a kényszereket, a kényelmetlenségeket.

Munka és esetleg családi kötelezettségek mellett még tanulni is - embert próbáló feladat. De a világ megállíthatatlanul errefelé halad, mind többször vagyunk, leszünk ilyen helyzetben, erről szól az élethosszig tartó tanulás, a 3L /Lifelong Learning/. Tehát jobban járunk, ha nem rendkívüli állapotnak, hanem az életünk részének tekintjük, hogy mindig tanulunk valamit: idegen nyelvet, új számítógépes szoftvert, új szakmát, továbbképzésen veszünk részt stb.

Íme 10 praktikus tanács, hogy ügyesebben, kevesebb stresszel, és jobb kedvvel menjen az, aminek menni kell - a felnőttkori tanulás.

1. Teremts magadnak egy-két nyugodt órát, és kíméletlen őszinteséggel gondold végig és írd le, azokat a felesleges tevékenységeidet, üresjárataidat, amelyek miatt úgy érzed, hogy nincs időd tanulni.

2. Ha eldöntötted, hogy min akarsz változtatni, haladéktalanul fogj bele. Irj egy listát a kellemetlen, halogatott tennivalókról, és minden nap intézz el egyet ezek közül. Mire a lista végére érsz, tapasztalni fogod, hogy mennyi időt pazaroltál a halogatás miatti szorongással.

Ha együtt tanulunk a gyerekkel, ügyeljünk olyan látszólag mellékes dolgokra, hogy hogyan viselkedünk, hol ülünk, miközben ő az írásbeli feladatát készíti, vagy éppen másol valamit, esetleg gyakorlásképpen diktálunk neki. Ha valóban szükség van arra, hogy tanulás közben a közelében legyünk - ennek az idejét és gyakoriságát azonban idővel mindenképpen csökkentsük - üljünk kicsit távolabb tőle, és csak akkor avatkozzunk bele abba, amit csinál, ha elakadt, ha a segítségünket kéri, vagy eljött az ellenőrzés ideje.

Ne nézzük a gyereket, miközben dolgozik! Ez zavarja a másolásban, vagy számolásban, folyamatosan a mi reakciónkat lesi, és mintegy beprogramozzuk neki a hibát.

Ezért ne üljünk szorosan mellette, és semmiképpen se álljunk a háta mögé! Képzeljük el azt az érzést, hogy a munkahelyünkön a főnökünk a hátunk mögött figyel minket! Majdnem biztos, hogy hibázni fogunk.

Ha folytonosan szemmel követjük a gyerek munkáját, ezzel valójában levesszük a válláról a felelősséget - nem képes a sajátjának érezni azt, amit éppen végez. Persze érthető, hogy a szülő mielőbb be akar avatkozni, segítene, amikor látja, hogy a gyerek újra meg újra elköveti ugyanazokat a helyesírási, vagy számolási hibákat. Csakhogy a helyes megoldással, hibátlan munkával egyenértékű, hosszabb távon, pedig még fontosabb is, hogy a tanulás teljes mértékben a gyerek dolga legyen, mi szülőként csak akkor lépjünk közbe ha a gyerek kéri, vagy ha komoly nehézségek vannak, amiket egyedül nem tud megoldani.

A gondos szülő sikeres, okos, társai körében népszerű gyerekre vágyik, és úgy gondolja, hogy akkor van a csemete a legjobb úton ebben az irányban, ha jól megy neki az iskola. Sok időt, és pénzt áldoz tehát - korrepetálás, együtt tanulás, jutalmazás, büntetés, könyörgés... - hogy sikeres legyen az általánosban, hiszen akkor sikeres lesz a gimnáziumban, aztán meg az egyetemen és utána természetesen az életben is.

De meg lehet ezt a célt - a gyerek sikerességét - más irányból is közelíteni: hogyan segíthetek neki szülőként, a sikeres, boldog élethez szükséges készségek megszerzésében - amik persze jó szolgálatot tesznek az iskolában is?
Az emberi intelligenciának hét különböző összetevője van - és mindegyik fontos az életünk sikeressége szempontjából. Howard Gardner, a multiplex intelligencia elméletének megalkotója szerint akkor tanulunk a leghatékonyabban, amikor az új információt intelligenciánk mind a hét része érzékeli, és mindegyik a maga módján segít azt feldolgozni, értelmezni, elraktározni. Vegyük most sorra, miként fejleszthetjük, gazdagíthatjuk a családban a gyerek és persze a magunk örömére és hasznára is ezeket az intelligencia-részeket.

1. Nyelvi, vagy verbális intelligencia:

Az egyetemisták, főiskolások sok tantárgyból, nagy mennyiségű szövegből vizsgáznak, mégpedig futószalagon - szemeszterenként 15-20 alkalommal. Ezért nekik "nagyüzemi" szöveg feldolgozási módszerekre van szükségük.

A szövegeket általában tehát le kell redukálnunk a lényegre, meg kell szabadítani a sallangoktól az információkat. Néha azonban ennek a folyamatnak a fordítottjára van szükség. A nehezen megjegyezhető, szinte csak számokból, szimbólumokból álló összefüggéseket - pl. képleteket, hosszú levezetéseket - pótlólagos információkkal kell feldúsítani, hogy azok megjegyezhetővé váljanak.

Ha egy előadást "csak" hallgatunk, egy jegyzetet, tankönyvet "csak" olvasunk, abból aligha leszünk képesek levizsgázni. Ténylegesen akkor tanulunk, amikor a hallott vagy olvasott anyagot gondolatilag fel- és átdolgozzuk, amikor az információkat a meglévő tudásanyagunkkal kapcsolatba hozzuk, szétválasztjuk a lényegest a lényegtelentől.

A jegyzetelés megfegyelmezi a gondolatokat, s mivel figyelni kell, nem engedi, hogy a tárgytól elkalandozzunk. Ugyanakkor a feljegyzések csak akkor befolyásolják kedvezően a tanulás egész folyamatát, ha közben vagy utána egyszersmind a hallottak gondolati feldolgozása is megtörténik.

Az írásos anyagokból történő tanulás (könyvek, folyóiratok, egyetemi jegyzetek, az előadásokon készült jegyzetek) során az információ redukálása az első lépés. Ennek technikája sokrétű:

Portálunk neve is jelzi, hogy aki hozzánk fordul, az elsősorban a tanulással összefüggő ismeretekre, segítségre számíthat. Így lesz ez a következő tanévben is - a www.tanulasmodszertan.hu csapata továbbra is legjobb tudása szerint készíti fel gyermekeiket a hatékony iskolai munkára, ügyes módszerekkel korrigálja a tanulási zavarokat, elakadásokat, válaszol kérdéseikre, és hetente elküldi Önöknek - immár 1000 email címre - gyakorlati tanácsokat tartalmazó hírlevelünket.

Most azonban, néhány órával a tanévnyitó előtt, kicsit más megközelítésből szeretném megosztani Önökkel a gondolataimat.

Nagyon sok aggódó szülővel és ijedt, reménykedő, bizalmatlan, vagy már teljesen összezavarodott, apatikus kicsi és nagyobb gyerekkel találkozom. "Hogyan bírhatnám rá, hogy jobban tanuljon?" - a legtöbb esetben erre a problémára keresnek megoldást a szülők.

Ha rosszul/nehezen tanul a gyerek, az persze valóságos probléma, amin a lehetőség szerint segíteni kell. De gyakran van olyan érzésem, hogy, a társadalom kemény, adok-veszek viszonyait, a pénz mindenhatóságát látva, már az egész kicsi gyerekeket is amolyan "tanulógépnek" tekintjük. Mintha /csak/ azért tanulnánk, hogy azzal majd pénzt keressünk! És ha a "tanulógép" bármilyen, akár rajta kívül álló okból gyengébben teljesít, jön a csalódás, kétségbeesés - vége a világnak, nem lesz a gyerekemből semmi.

Milyen jó is lenne, ha a megtanulandó dolgok varázsütésre beköltöznének az agyunkba! Vagy egy különleges képességű tanító belénk hipnotizálná! Ez az álom - kimagasló teljesítmények a tanulásban mégpedig fáradtság, nélkül egy időben nagyon közeli valóságnak látszott. A szuggesztopédia épp ilyesmit ígért - bár ezt az ígéretét csak részben tudta beváltani.

A sokáig megváltónak hitt módszer szülőatyja Lozanov bolgár pszichiáter, a szuggesztopédia megalkotója. Amerikai színekben superlearning elnevezéssel lett világhíres a módszer, aminek az a lényege, hogy megfelelően kiválasztott, többnyire barokk zene, valamint testi lelki ellazulás, relaxálás esetén megsokszorozódik tanulási képességünk, ráadásul el sem fáradunk a memorizálás során.

Ezeket a rendkívüli lehetőségeket azzal indokolják hogy a hagyományos tanulásnál szellemi kapacitásunknak csak mintegy 4-20 százalékát használjuk ki, míg a szuperlearning a fennmaradó 96-80 százalékot is hasznosítja. Ez az állítás aligha bizonyítható, de ettől még nagyon hatásos.

A szuggesztopéd oktatás világszerte elterjedt, elsősorban nyelveket tanítanak ezzel a módszerrel. Időközben nagyon sokan és sokféle módszerrel próbálták levizsgáztatni a szuggesztopéd módszert, vagyis eldönteni, hogy valóban hatásosabb-e és ha igen mennyivel.

Kiderült, hogy a szuggesztopédia egyes embereknél nagyon jól, másoknál valamelyest, némelyeknél pedig egyáltalán nem működik. Vannak olyan diákok, akiknek szárnyakat ad, mások vergődnek benne.