Az elmúlt években nálam járt gyerekek és szüleik már ismerik Fifi kutyát, Dagit és Tomit, a két cicát, és Béla bácsit, a görögteknőst. Akik mostanában jönnek, egy új jövevénnyel is találkozhatnak – ő Hugi, a három és fél hónapos labrador gyerek, aki kiképzése után igazi terápiás kutyaként segít majd az olvasási, tanulási nehézségekkel bajlódó gyerekeknek.

Házi kedvenceim már eddig is, ösztönösen sokat segítettek a félelmekkel érkező gyerekeknek. Fifi mindenkit barátságos farkcsóválással fogad, a foglalkozások alatt türelmesen hasal a szőnyegén, a szünetekben engedelmesen tűri a gyerekek szeretetáradatát. A cicák leghőbb vágya, hogy a gyerekek ölében landolhassanak, Béla bácsi pedig komótos hüllőtermészetével bűvöli el őket.

A tanulási problémák okai vagy következményei között szinte mindig felbukkan a túlzott aggodalmaskodás, az önbizalomhiány, és a tartós szorongás. Ezért szerepel szolgáltatásaink között a sok országban sikerrel alkalmazott Merész Macska program, ami megtanítja a gyerekeket arra, miként csökkenthetik saját maguk a saját szorongásaikat.

A mai gyerekek lényegesen jobb körülmények között élnek, mint szüleik, nagyszüleik, mégis sokkal többet szoronganak, idegesebbek, mint a korábbi nemzedékek tagjai, gyakrabban betegszenek meg lelki eredetű kórokban. Soha nem fájt ennyit a gyerekek feje, mint manapság, a testi okok nélkül fellépő hányinger, gyomorgörcs, szédülés a 10-12 évesek 60%-át sújtja rendszeresen.

A problémák láttán a szülők, pedagógusok, pszichológusok hajlamosak arra, hogy a gyerekek terheinek a csökkentését sürgessék, mondván, túl sokat kell tanulniuk már a kisiskolásoknak is. Ez azonban nem megvalósítható megoldás, hiszen az egymást követő nemzedékeknek vitathatatlanul egyre nagyobb tudásra van szükségük ahhoz, hogy eredménnyel tudjanak bekapcsolódni a munka világába, jó állást kapjanak, eligazodjanak a világ dolgaiban. Csak a másik út járható: a gyerekek stressztűrő képességét, problémamegoldó technikáit kell javítani. Erre annál inkább szükség van, mivel az WHO előrejelzése szerint az elkövetkező évtizedekben a lelki eredetű, mentális kórok kerülnek világviszonylatban a betegségek gyakorisági listáján az első helyre.

Egyre több levelet kapok olyan felnőttektől, akik azért kérnek segítséget, mert bajban vannak a sokat emlegetett 3L-lel, azaz nem megy nekik a munka melletti /élethosszig tartó/ tanulás. Vegyük sorra a tipikus panaszokat, és azt hogy ilyenkor milyen segítséget tud adni a tanulási tréner:

1. Egy-két évtized kihagyás után gyakran az derül ki, hogy sokkal nehezebben fog az agyunk, mint régen, esténként elalszunk a könyv mellett, nem fér bele a tanulás a feszített élettempónkba. Ha korábban nem volt probléma a tanulás, akkor erre az alapra ma is lehet építeni, de jelentős ésszerűsítésekre van szükség a mindennapi életben. Azaz tehermentesíteni kell a munka mellett újra tanuló felnőttet. Ilyenkor a tanulási tréner a hatékony tanulási módszerek megismertetése mellett abban is segít, hogy a tanuló felnőtt elfogadja, ha minden ugyanúgy marad az életében, mint eddig, nem fog beleférni a tanulás, vagy ha mégis, másutt jelentkezik a túlterhelés: egészségi problémákban, családi konfliktusokban. stb. Hatékony időgazdálkodás, másfajta családi munkamegosztás, a változástól félelem leépítése - ezek a tanácsadás legfontosabb témái..

2. Akinek tizen-huszonéves korában is nehezen ment a tanulás, annak a fentieken kívül még a kudarcok emlékével is meg kell küzdeni. A tanulási tréner ilyenkor abban is segít, hogy utólag megértsük, mi okozta ezeket a régebbi kudarcokat. Az esetek többségében nem a felfogóképesség gyengesége volt az ok, hanem az iskolában, a családban, a körülményekben keresendő a magyarázat. Persze közben az is kiderül, az illető maga milyen hibákat vétett, ami tovább súlyosbította helyzetét, amivel belekormányozta a rossz tanuló skatulyájába. A múlt megértése, ha nem azzal a szándékkal tesszük, hogy felmentsen a mai tennivalók alól, itt is katartikus hatású lehet. Vagyis a régi iskolai kudarcok nem akadályozzák meg, törvényszerűen, hogy felnőttként újra tanulni kezdjünk.

Elsős gyerek mondja ezt október elején az elképedt mamának. Aztán még hozzáteszi, hogy holnap már nem is akar menni, itthon sokkal jobban érzi magát, és tud ő tanulni egyedül is, vagy az anyuval. A szülő érthetően megütközik e közlés hallatán, ügyes válaszon töri a fejét, de tanácstalan. Hiszen olyan jól indult minden, már egy éve lelkesen készült a gyerek az elsőbe, táskával a hátán járkált hetekkel korábban, ki-berakosgatta taneszközeit. Az első hetekben lelkes beszámolókat tartott, és szépen gyűltek a piros pontok, vagyis a mosolygós bohócok. Mi történhetett, ami elvette a kedvét, pontosabban az érdeklődését?

Egyáltalán nem ritka az ilyen kifakadás, aminek azonban többféle oka lehet, s ennek megfelelően a tennivaló is változik esetről esetre.

Ha úgy került iskolába - ami mind gyakoribb - hogy tud olvasni, kicsit írni és ügyesen számol a húszas számkörben, szinte törvényszerűen bekövetkezik az a pillanat, amikor rájön a gyerek, hogy "megelőzte korát", nincs igazi kihívás, és elkezd unatkozni. Ha a tanító néni észleli ezt, adhat neki külön feladatokat, amivel ébren tartja a figyelmét és a versenyszellemét. Ha ezt nem teszi meg magától, kérheti a szülő, de egyáltalán nem biztos, hogy az osztályteremben meg is valósul a differenciált bánásmód. Épp ezért kétélű dolog az iskola előtti olvasástanulás, elsülhet jól, de rosszul is.

"Vessünk véget a gyerekek testi fenyítésének!" - így szól az Európa Tanács felhívása, amelyhez nemrégiben Magyarország is csatlakozott. A hosszú távú cél, hogy ne csak a súlyos bántalmazások szűnjenek meg - már egy "egyszerű pofont" se tekintsen senki nevelési eszköznek.

A testi-lelki bántalmazás minden formája, vagyis már egy pofon is sérti a gyerekeknek a magyar gyermekvédelmi torvényben megfogalmazott jogait, és régen bebizonyosodott, hogy nem is hatékony nevelési eszköz. Sajnos gyors változásra mégsem számíthatunk. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a magyar felnőttek 70 százaléka gondolja úgy, hogy egy pofon néha elfogadható. Svédországban egy hasonló törvény 1979-es elfogadása után 30 év kellett ahhoz, hogy megváltozzon a közvélemény. A törvény. bevezetésekor a svédek 65 százaléka azt mondta, hogy kell a testi fenyítés, mint nevelési eszköz. Az azóta eltelt években a felnőtt fiatalok között egyre kevesebb az öngyilkos és a depressziós beteg, és a svéd lakosságnak ma már csak tíz százaléka helyesli a testi fenyítést mint nevelési módszert.

Amikor erről a témáról beszélünk, bizonyára minden felnőttnek eszébe jut egy-egy pofon, amelyet még gyerekkorában kapott, és arra is jól emlékszik, miért kapta. Ez is azt bizonyítja, hogy a veréssel járó szégyen és fájdalom hosszú-hosszú évekig bennünk él.

Nyakig vagyunk a vizsgaidőszakban, s ilyenkor lelki szabotőreinkkel is meg kell küzdenünk. Például az a gondolat kísért, hogy amit meg kell tanulnunk, annak nagy része vagy akár az egész, haszontalan, felesleges, sosem lesz rá szükségünk. Ezzel az okoskodással elsősorban a feladat elől menekülnénk, de azért nem teljesen alaptalan a felbukkanó kétely. Kezdenünk kell vele valamit, egyébként elszívja erőnket, gúzsba köti gondolatainkat.

Nagyon is könnyen megtörténhet, hogy az adott tananyagra, akár az egész tantárgyra későbbi életünkben valóban sosem lesz szükség. Ugyanakkor lelkünk mélyén érezzük, hogy a helyzet adott, a kedvünkért nem fogják átírni a könyvet, átformálni a tanrendet. Le szeretnénk tenni a vizsgát, le kell tennünk a vizsgát! Ebből a szempontból mindenképpen van értelme a tanulásnak.

Ezt a megfontolást, belátást úgy tehetjük belsővé, lelkileg is elfogadottá, hogy az alábbi megerősítéseket naponta többször, este elalvás előtt mindenképpen félhangosan elmondjuk:

Nagyon sok levelet kapunk a tanulasmodszertan.hu olvasóitól, hírlevelünk előfizetőitől, a legtöbbször valamilyen egyéni tanulási, vagy nevelési témában kérnek tőlünk tanácsot. Most egy olyan levél kapcsán osztom meg Önökkel gondolataimat, kételyeimet, amelyben, mint cseppben a tenger, láthatók a hazai közoktatás, minden szülőt, gyereket érintő alapvető, és többnyire elhallgatott bajai.

"...a környékünkön egy általános iskola jöhetett szóba a kisfiam számára, a többi túlságosan messze van, vagy lerobbant, bezárásra ítélt intézmények. Ebben az iskolában három első osztályt indítanak az idén: egy két tannyelvűt, egy rajztagozatost, és egyet, ahol nincs semmi extra. Mivel a kisfiam nagyon ügyetlen, utál rajzolni, a rajztagozat szóba sem jöhetett. Szívem szerint oda írattam volna, ahol nincs semmi extra, mert a gyerek még nagyon játékos, azt gondoltam, elég lesz neki az írást, olvasást megtanulni. De csakhamar kiderült, megsúgták az óvó nénik, hogy a nem tagozatos osztályba szinte kizárólag roma gyerekek fognak járni, valamint olyanok, akik komoly, szociális, nevelési hátránnyal indulnak, beszédhibások, újra járják az első osztályt, vagyis csupa problémásnak ígérkező gyerek. Ezek után nem volt más választásunk, mint a két tannyelvű angol/ osztály, ahova természetesen felvételit kellett tenni a gyerekeknek, bár tudomásom szerint ez tilos.

A felső tagozatban a gyerekek 1-1,5 osztályzattal gyengébben teljesítenek, mint az alsóban - a lányok eredményei kevésbé, a fiuké jobban hanyatlanak. Mi ennek a magyarázata és mit tehetünk szülőként ellene?

1. Bizonyos tanulási zavarok, készségproblémák, amiket a figyelmes és felkészült pedagógus már hamarabb is észrevehetett volna, erre az életkorra nem kozmetikázhatók tovább, nem lehet többé szemet hunyni fölöttük. Mivel Magyarországon nincs kötelező diszlexiaszűrés, sok gyereknél csak az alsó tagozat végére, vagy még később derül ki egyértelműen, hogy nem lustaság, figyelmetlenség, hanem diszlexia okozza az olvasás, írás, szövegértés, helyesírás zavarait. A diszlexiás, vagy más okból rosszul olvasó gyerek egyre jobban elmarad a tananyagban, nem érti, amit olvas, ezt szégyelli, közben az önbizalma súlyosan sérül. Tíz éves korára minden gyereknek hibátlanul kell olvasni ahhoz, - hangosan is - hogy lépést tudjon taratani az egyre bonyolultabb tananyaggal. Ha nem éri el ezt az olvasási szintet, sürgősen tisztázni kell a lemaradás okát, és haladéktalanul korrigálni kell a hiányosságait! A megfelelő színvonalú olvasás a tanulás mással nem helyettesíthető alapfeltétele!

A tanulási problémák okai vagy következményei között szinte mindig felbukkan a túlzott aggodalmaskodás, az önbizalomhiány, és a tartós szorongás. Ezért tanulási tréningjeinkbe az idei ősztől beépítettük a sok országban már bevált Merész Macska programot, ami megtanítja a gyerekeket arra, miként csökkenthetik saját maguk a saját szorongásaikat.

A legtöbben anyagi helyzetüktől szinte A mai gyerekek lényegesen jobb körülmények között élnek, mint szüleik, nagyszüleik, mégis sokkal többet szoronganak, idegesebbek, mint a korábbi nemzedékek tagjai, gyakrabban betegszenek meg lelki eredetű kórokban. Soha nem fájt ennyit a gyerekek feje, mint manapság, a testi okok nélkül fellépő hányinger, gyomorgörcs, szédülés a 10-12 évesek 60 %-át sújtja rendszeresen.

A problémák láttán a szülők, pedagógusok, pszichológusok hajlamosak arra, hogy a gyerekek terheinek a csökkentését sürgessék, mondván, túl sokat kell tanulniuk már a kisiskolásoknak is. Ez azonban nem megvalósítható megoldás, hiszen az egymást követő nemzedékeknek vitathatatlanul egyre nagyobb tudásra van szükségük ahhoz, hogy eredménnyel tudjanak bekapcsolódni a munka világába, jó állást kapjanak, eligazodjanak a világ dolgaiban. Csak a másik út járható: a gyerekek stressztűrő képességét, problémamegoldó technikáit kell javítani. Erre annál inkább szükség van, mivel az WHO előrejelzése szerint az elkövetkező évtizedekben a lelki eredetű, mentális kórok kerülnek világviszonylatban a betegségek gyakorisági listáján az első helyre.

A most kezdődő tanévben is sokszor hallják majd gyerekeink, hogy azért kell jól teljesíteniük az iskolában, mert ezzel készülnek fel megfelelően az életre. Ártalmatlan tanévkezdő közhelynek tűnik ez az intelem, de ha végiggondoljuk, mi is a tartalma, rájövünk, talán jobb, ha nem mondunk ilyesmit.

Az iskolázás mind több fiatalnak akár 18-20 évig tart - ezalatt mindig csak készülnek az életre? Tényleg majd akkor kezdődik az élet, amikor leérettségiznek, diplomát, szakmát kapnak a kezükbe? És ami addig van, az micsoda, az talán nem az élet?

Ha ezzel az elkoptatott fordulattal csupán azt jelezzük, hogy a tanultság egyre nagyobb mértékben határozza meg az életünk minőségét, akkor valóban ártalmatlan, hát mondogassuk, - bár nincs túl sok ösztönző ereje épp lapos közhely mivolta miatt.

Gyanítom azonban, hogy sokszor azt akarjuk tudatni ezzel az intelemmel, hogy az iskola, a tanulás bizony nem valami vidám dolog, készülj föl a megpróbáltatásokra, törődj bele, hogy száraz és unalmas lesz, és ne is számíts arra, hogy jól fogod érezni magad.

Ezzel az okfejtéssel viszont már baj van, - rossz érzéseket keltünk vele a gyerekben, és még rosszabb, ha ráadásul ez a valóság.

A tanulás valóban nem /csak/ játék, a rendszerezett tudás csak fegyelmezett, kitartó szellemi munka eredménye lehet. De miért kell ehhez száműzni az osztálytermekből az izgalmat, a kísérletezést, az új összefüggések felfedezésének semmihez sem hasonlítható örömét, az akár gyökeresen új megoldásokon való agyalást, a szenvedélyes igazságkeresést, érvelést, vitát? Miért passzírozunk ehelyett egyre kisebb kortól mind több olyan információt a gyerekek agyába - aminek a zömét hetek alatt tökéletesen elfelejtik, és ráadásul nagy részük haszontalan.