Hogyan keletkezik a depresszió? Szerencsére az elmúlt évtizedben nagyon sok új tudományos eredmény járult hozzá a betegség kialakulásának és működésének megértéséhez. A leggyakrabban a következő történik: az arra érzékeny, sérülékeny személynél valamilyen stressz hatására beindul egy önmagát erősítő és fenntartó folyamat. Ha a stressz elég nagy, akkor kialakul a depresszió ördögi köre, ami olyan elemekből áll, mint a depresszív gondolkodás, az önpusztító magatartás, a szégyen és bűntudat, az agyban végbemenő kémiai változások, valamint a környezet előítéletes, megbélyegző viselkedése.

Az érzékeny embernek a normális stressz is sok lehet

Ezek az elemek egyszerre okozzák, és megerősítik egymást. A depressziós gondolkodás még több szégyent és bűntudatot okoz, ami önpusztító magatartáshoz vezet, ennek újabb önvád a következménye, és így tovább, a helyzet csak romlik. A páciens segítség nélkül aligha tudja megszakítani ezt a kört. Sőt. A gyógyszerek, és a pszichoterápia mellett még a stressz források felszámolása is elengedhetetlen.

Vészes apahiánytól szenvednek gyermekeink. Elsősorban azok a százezrek, akiknek elváltak a szülei, de csak kicsivel jobb azoknak, akiknek mindig késő estig dolgozik az apjuk, és amikor végre hazajön, lerogy a fotelba, hétvégén pedig alszik, vagy szótlanul tévézik.

Nem sikerült? Fogj neki másképp!

Vannak dolgok, amikre nagy valószínűséggel sosem leszünk képesek: gyorsabban futni, mint a fény, egy ugrással a Holdon teremni, vagy egymillió dollárt a tárcánkba varázsolni. De valójában nem is ezekkel a határokkal van nekünk problémánk, hanem azokkal, amelyeket valaki más már átlépett. A pesszimisták úgy tekintenek mások bármilyen területen elért sikerére, szerencséjére, ami az ő szerencsétlenségüknek a bizonyítéka. Az optimista különbséget tud tenni a csak egészen kivételes erőfeszítéssel, tehetséggel, vagy szerencsével elérhető célok, és a kevésbé irreális elvárások között. Az optimisták sokkal többet foglalkoznak a kivitelezés részleteivel, mint a pesszimisták, akik többnyire arra összpontosítanak, hogy miért nem valósulhat meg az oly kívánatos cél.

Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség...

Az optimisták tisztában vannak azzal, hogy a határok sokszor csak az adott környezetben jelentenek akadályt. Amit nem lehet megvalósítani egy kisvárosban, az különösebb nehézségek nélkül elérhető egy nagyvárosban. A Holdra szállást negyven éve a tudósokon kívül csak kevesen tartották elképzelhetőnek. Ebből következik, hogy az optimisták kevésbé fogadják el azokat a határokat, amelyek a jelenlegi technológiai szintből, vagy a megszokott gondolkodásmódból fakadnak. A lehetőségeink határait olyasminek tekintik, amit mindig elemezni, vizsgálni, feszegetni kell, amit újra meg újra átgondolandó problémává kell tenni. A pesszimisták a határokat többnyire kérdés nélkül tudomásul veszik, az adott, mégoly behatárolt lehetőségeket is komfortosabbnak találják, mint a bizonytalant, és hiányzik belőlük a megoldások keresésének a szenvedélye.

Gyakorlati útmutató a boldogsághoz

Fontos, hogy mire figyelsz

Minden pillanatban mérhetetlen mennyiségű információ, összefüggés, tárgy, és gondolat közepette létezünk, amelyeknek csak töredékéről van egyáltalán tudomásunk. Még az is, amit saját életünknek hívunk, nagyon sok jelenségből, eseményből, okból, következményből áll, és biztos, hogy egy adott időpontban ezek nagy részét is figyelmen kívül hagyjuk.

Vagyis folyton válogatunk, csak az a kérdés, hogy mi az, amire valóban odafigyelünk, és mi az, amit nem létezőnek tekintünk. Az optimista elsősorban azokra a gondolatokra, eseményekre figyel, amelyek megerősítik a személyiséget, élvezetes élményekkel szolgálnak, és alkotó tevékenységet váltanak ki. Tehát az optimista is ugyanazt a világot látja, mint a pesszimista, de különböző dolgokat vesz észre, vagy ugyanazokat a dolgokat másként látja.

Az egyik élvezi a hegymászás után az eléje táruló látványt, a másik csak az átizzadt ruha okozta kényelmetlenségre figyel. Az egyik örül az aszálynak véget vető esőnek, a másik dühöng, mert vizes lábnyomokat talál a lakásában. Természetesen az optimista is a valóság talaján marad. Nem huny szemet a veszélyhelyzetekre figyelmeztető jelek előtt, nem tagadja le a kellemetlen eseményeket, gondolatokat, vagy érzéseket. Az élet negatív oldalai számára is megmutatkoznak, de képes arra, hogy ezek tudomásul vétele után is megőrizze lelki szabadságát. Ha a moziban megfájdul a dereka a kényelmetlen széktől, ennek a negatív érzésnek a tudomásul vétele után is képes arra, hogy élvezze a filmet – ha az egyébként rászolgál erre. Az optimista képes úgy viselkedni egy felzaklató, zavaró helyzetben, hogy egyrészt teljesen elfogadja annak realitását, ugyanakkor arra törekszik, hogy az őt további tanuláshoz, személyes fejlődéshez segítse. Ha például komoly családi konfliktus keletkezik a gyermeke elfogadhatatlan magatartása miatt, szülőként nem elsősorban valami súlyos büntetésen töri a fejét, hanem lehetőséget lát a helyzetben saját kommunikációs készségeinek fejlesztésére. (Ez nem biztos hogy önmagában megoldja a nevelési helyzetet, de e nélkül kizárt e cél elérése.) Vagyis ami a pesszimistának probléma, azt az optimista kihívásnak látja.

Gyakorlati útmutató a boldogsághoz

A pszichológia mára igazi érett tudomány lett, amelynek eredményei ugyanúgy hasznosíthatók a mindennapi életben, ahogy a mechanika valaha gőzgépekkel lepte meg az ipari forradalom embereit. Ráadásul a megmunkálandó "anyag" most bennünk van, a mi pszichénk az, amiről hihetetlenül sok használható tudás gyűlt össze az elmúlt száz évben. Ideje megismerni ezeket és nekilátni a psziché, az emberi lélek forradalmának! Sorozatunkban az optimizmusról olvashatnak, ami megtanulható, fejleszthető lelki beállítottság és különösen hasznos az olyan válságos időkben, ami elé mostanában nézünk.

A varázsszó: pozitív pszichológia

Pozitív pszichológia néven terjed világszerte az irányzat, amelynek képviselői szerint a lelki jelenségeket az eddigiekkel ellentétben nem a betegek, a kórosan alkalmazkodó emberek megfigyeléséből nyert tapasztalatok alapján kell megítélni. Mert igaz, hogy sok a pszichés problémával küzdő ember, de a többség mégiscsak megtalálja a jó megoldásokat az életben felmerülő kritikus helyzetekben.

A pozitív pszichológia természetesen nem merül ki abban, hogy megállapítjuk: az emberek többsége nem beteg. A lényeg azoknak a technikáknak a tudományos igényű megismerése, amelyek hozzásegítik az átlagembert az egészséges, konstruktív problémamegoldáshoz. Különös jelentősége van tehát annak, hogy a laikusok, a nagyközönség is megismerje a pozitív pszichológiát, ami természetesen sokkal több annál, mintsem kijelentsük, vagy receptre elrendeljük: legyen mindenki optimista, cselekedjen célszerűen, hajítsa ki régóta cipelt szorongásait, fóbiáit.

A tanulási problémák hátterében a mai iskolások 50-60 százalékánál - lényegében kortól függetlenül - kimutatható valamilyen, az anyanyelvhez, az olvasáshoz, a szövegértéshez, a szókincshez, a beszédhez kapcsolódó elakadás, zavar, fejletlenség, gyakorlatlanság.

Ezeknek az eseteknek csak egy kis része valódi diszlexia, ami szakember segítségét igényli. A legtöbbször az is elég lenne, ha a gyerek a mostaninál többet olvasna - egyáltalán olvasna szabadidős programként is. Természetesen a legfontosabb ösztönzést, mintát a család nyújthatja: ha a szülők az esti tévézés helyett, vagy azt megkurtítva rendszeresen olvasnak napilapokat, egyéb újságokat, könyveket és az olvasottakról közös beszélgetés folyik, előbb utóbb a gyerek is rákap a nyomtatott szöveg ízére.
A nyelvi alapok gyengesége nem csak a szűken értelmezett, iskolai tanulást nehezíti meg, hanem érezteti a hatását az élet minden területén.

1. Az olvasás olyan alapvető technika, ami az elektronikus médiák korában is pótolhatatlan. Szükségünk van olvasásra ahhoz, hogy önállóan informálódni tudjunk. Az olvasásnak nem konkurenciája másfajta médiáknak a használata - az internetezés, a telefonálás, az sms-ezés - hanem fontos előfeltétel ahhoz, hogy ezeket kritikusan és tudatosan használjuk.

2. Világszerte fenyeget a másodlagos analfabétizmus, ami azt jelenti, hogy a gyenge olvasási-írási készségek emberek százmillióit zárják ki a munkavégzésből, ügyeik önálló intézéséből, a világ megértéséből. A funkcionális analfabéták menthetetlenül másodrendű állampolgárokká válnak. Ők azok, akiket kizárólag a reklámok és a képregények néhány szavas buborék szövegei kötik össze az írástudók világával. Az olvasás az egyik legfontosabb védekezési stratégia mindenféle - bennünket érő - manipulációs kísérlettel szemben.

Az állat szó szerint koplaltatja magát, amikor beteg, vagy megsérült, sokk érte. Ösztönösen érzi, hogy mire van szüksége a testének, "tudja" hogy az emésztés nehéz munkája elvonja az energiát a gyógyulástól, feleslegesen terheli a szervezetét. Mi emberek egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot a finom testi érzéseinkkel, már nem tudjuk, hogy például a nátha, influenza, egyszerűbb vírusfertőzés böjtölés mellett fele idő alatt gyógyul. Vagy tudjuk, de nem gyakoroljuk.

Ennek az a magyarázata, hogy a mai ember már szinte állandóan a "fejében" tartózkodik, azaz gondolkodik, kombinál, elméleteket, magyarázatokat gyárt, a múlton rágódik és a jövőt tervezi, vagy retteg tőle, de közben nincs pontos képe az itt és most-ról, a valóságról. Nincs megfelelő kapcsolatunk a folyton változó testi érzeteinkkel, érzelmeinkkel, megérzéseinkkel sem.

Gestalt-terápia

A gyógyító pszichológia egyik ága, a Gestalt-terápia a fentiekből kiindulva megtanítja a pácienst, hogy a külső világot, a testi érzeteket és az érzelmeket, valamint a gondolatokat, tudatos emlékeket egyaránt észlelje, és egyformán "komolyan vegye". Enélkül ugyanis nem lehet intelligens döntéseket hozni, jól alkalmazkodni a világhoz.

A kedves olvasó máris kipróbálhatja, hogy miről is van szó. Két percre függessze fel, amit eddig csinált - az olvasást, amiről eddig gondolkozott, és figyeljen arra, ami éppen tudatosul, amit észrevesz, amit észlel, amit érez.

Elérkeztünk sorozatunk talán legizgalmasabb témájához: a tudatalattinkhoz. Azok az emlékek, késztetések, vágyak, félelmek, remények "laknak" itt, amelyeket általában nem tudunk vagy nem akarunk felidézni, ám rejtett utakon mégis hírt adnak létezésükről.

Például érthetetlen rossz érzés fog el ahányszor meglátjuk új főnökünket, míg egy nap rájövünk, hogy egy szigorú, mogorva nagybácsinkra emlékeztet, akit nagyon nem szerettünk. Nem-kedvelt emberek társaságába vagyunk hivatalosak, és a kritikus nap délelőttjén "véletlenül" kificamítjuk a bokánkat. Ilyenkor üzen, dolgozik a tudatalattink.

Ez a sámánok, jósok munkahelye

Érdekes, hogy a felvilágosult 18-19. századot leszámítva az emberek mindig is sejtették, tapasztalták, hogy van a léleknek egy sötét, ismeretlen tartománya, a tudatalatti, legfeljebb nem így hívták. A sámánok, jósok, javasasszonyok, varázslók, és a vallások papjai pedig pontosan ezzel a közeggel dolgoztak, ide irányították üzeneteik nagy részét.

A felvilágosodás korában a vallásos világképtől megszabadulva, materialista alapon virágzásnak indultak a természettudományok, diadalmaskodott az ész. Már nem üldözték a holttestek boncolását, az anatómusok arra a következtetésre juthattak, hogy a gondolkodás, a tudat az agyunk terméke, és teljesen

Jött Freud és botrányt csinált

A legtöbb szülő tudja, hogy, hogy nemcsak ő, hanem a gyermekek is komoly stresszben töltik mindennapjaikat. Mégis, ha baj van a gyerekkel, csak ritkán gondolunk arra, hogy esetleg a stressz tűrő képességén is kellene javítani.

Fejfájás, hányinger, hasmenés

A mai gyerekek általában fizikai biztonságban élnek, többségük anyagi értelemben nem nélkülöz, sokkal ritkább a bántalmazás, mint egy fél évszázaddal ezelőtt, a valaha okkal rettegett gyerekbetegségeket leküzdötte az orvostudomány. Ennek ellenére a mai gyerekek sokkal szorongóbbak, idegesebbek, türelmetlenebbek, mint a korábbi nemzedékek tagjai, többször betegszenek meg lelki eredetű, pszichoszomatikus kórokban. Soha ennyit nem fájt a gyerekek feje, mint manapság, a testi okok nélkül fellépő hányinger, gyomorgörcs, szédülés a 10-12 évesek 60 %-át sújtja rendszeresen. Mind több a rosszul alvó, a szorongó, az agresszív, a fékezhetetlen, a hiperaktív gyerek. Ezek a tünetek nagyrészt azt jelzik, hogy a gyerekek nem rendelkeznek a stressz elkerülésében, oldásában és elviselésében nélkülözhetetlen készségekkel.

A problémák láttán a szülők, pedagógusok, pszichológusok hajlamosak arra, hogy a gyerekek terheinek a csökkentését sürgessék, mondván, túl sokat kell tanulniuk már a kisiskolásoknak is. Ez azonban nem tűnik megvalósítható megoldásnak, hiszen az egymást követő nemzedékeknek vitathatatlanul egyre nagyobb tudásra van szükségük ahhoz, hogy eredménnyel tudjanak bekapcsolódni a munka világába, jó állást kapjanak, az elvárt színvonalon tudjanak élni.

Mondd el világosan, mi a bajod, hogyan érzel, de ne döngöld az agyagba kapásból azt, akivel problémád van - kevésbé tudományosan ezt jelenti az én-üzenet küldése, ami sokat lendíthet emberi kapcsolatainkon.

Nem minősít, nem moralizál

Az én-üzenet a saját érzelmeinket vagy vágyainkat tartalmazza, anélkül, hogy közben másokról ítélkeznénk, hibáztatnánk, leszólnánk, fenyegetnénk őket. Úgy számolunk be egy számunkra fontos személynek a jelenlegi lelkiállapotunkról, érzéseinkről, hogy ezért teljes mértékben vállaljuk a felelősséget. Tényszerűen szólunk arról, hogy mi van velünk, de nem minősítjük a magatartását, nem fenyegetőzünk, nem moralizálunk.

Mi ennek a haszna, és mik a megvalósítás nehézségei?

A bennünk felbukkanó érzelmek elfojtása, vagy tagadása komoly bajok forrása lehet:

Nem tudunk lelkileg is felnőni, amíg az otthonról hozott szabályokat, értékeket mérlegre nem tesszük, és ami nekünk nem vált be, attól búcsút nem veszünk. A gyorsan változó világban a magunk által kiizzadt élettechnikák, értékek nélkülözhetetlenek.

Sorozatunk előző részében arról olvashattak, miért hasznos, ha értjük, el tudjuk fogadni mások érzelmi állapotát, azaz empátiával közelítünk hozzájuk. Most bizonyos értelemben ennek az ellenkezőjéről, saját érdekeink, érzelmi és másféle szükségleteink megvédéséről és érvényesítéséről lesz szó, amit asszertivitásnak hív a pszichológia.

Nem kér, nem kérdez

Életünk, kapcsolataink kiegyensúlyozásához mindkét módszerre szükségünk van, néha az egyikre, máskor a másikra. Akkor van a baj, ha mindig csak az egyiket használjuk. Akiben túlteng az empátia, az mártírként éli az életét, akinél viszont saját érdekeinek a képviselete mindig minden mást megelőz, az önző.

A félénk, szégyellős, passzív emberek nem tudják, nem merik, vagy nem akarják megvédeni jogaikat, érdekeiket, nem vallják meg érzéseiket, vágyaikat. Ez az élet több területén okoz nekik problémákat:

1. Nem kérnek szívességet, de még információt sem pl. az áruházban, beletörődnek, ha igazságtalanság éri őket.

Tanulás alatt a legtöbbször valamilyen ismeret, összefüggés elsajátítását értjük, pedig éppen így meg lehet tanulni, hogyan társalogjunk ügyesebben egy buliban, hogy kérjünk randit, vagy fizetésemelést, és hogy viselkedjünk, ha bármelyiket visszautasítják

Ezek a társas, szociális készségek- skillek- gyakran fontosabbak az életben való sikeresség szempontjából, mint a tankönyvekből megszerezhető tudás, de sokan azt hiszik, hogy ezek velünk született adottságok, vagyis nem sokat tehetünk fejlesztésükért.

Becsaptak? Reklamálj!

Ez persze nem így van, társas készségeink éppúgy mások megfigyelése, utánzása, vagyis sok-sok gyakorlás során csiszolódnak, mint például idegennyelvtudásunk. A megtanulandó készséget: pl. hogyan reklamáljunk, ha becsaptak, hogyan érveljünk egy vitában, először alaposan megfigyeljük másoknál, akik nagyon jók ebben. Utána, pedig amolyan szerepjátékként addig gyakoroljuk, ismételjük, amíg nekünk is jól, de legalább elfogadhatóan megy. És persze a megszerzett társas készségeinket nem hagyjuk porosodni, minél többet használjuk őket, ilyenkor tovább finomítjuk azokat.

Ez persze csak a vázlat, az ördög és a nehézség itt is a részletekben rejtőzik. Valószínűleg az olvasók egy része máris felkapta a fejét a "szerepjáték" olvastán: ő nem akar szerepet játszani, nem akar másnak látszani, mint ami.

"Ne feledd a 150. hírlevelet!" figyelmeztetett pár napja portálunk webmestere, így aztán újra átfutottam az elmúlt négy évben hetente egyre több és több címre (jelenleg 7300) küldött tanulás módszertani cikkeinket.

Alig hiszem, hogy ennyi mindenről írtunk! Hogy ilyen sokfelé ágazik a tanulás témája! Mi mindentől nem függ az iskolai eredmény! És még az sem biztos, hogy az életben való sikerességet előrejelzik az érdemjegyek! Micsoda hatalmi és lélektani játszmák/drámák zajlanak az iskola-gyerek-szülő háromszögben!

Nem is lehet ez másképp, hiszen mindig az egész ember - gyerek vagy felnőtt - tanul, nem csak az agytekervényei. A kisiskolás nem csak a számolási és verbális készségeit, hanem szociális intelligenciáját, érzelmi érettségét/éretlenségét is magával viszi, és az eddig kapott otthoni/óvodai nevelés eredményét úgyszintén. Amikor a felnőtt újra tanulni kezd, összes korábbi jó és rossz tanulási beidegződése életre kel, nem beszélve az aktuális munkahelyi családi körülményeiről.

Tanácsadói munkámban is azt látom, hogy gyakran másutt /is/ kell a megoldást keresni, nem csak ott, ahol első ránézésre sejtenénk. Például az anyuka 12 éves, egészséges gyermeke totális tanulási önállótlanságára panaszkodik. Ám a beszélgetés tizedik mondatából kiderül, hogy a túlaggódó szülő nem csak a leckekészítés során felügyeli csemetéjét percről percre, hanem még a reggeli öltözködésbe is besegít, nehogy elkéssen a gyerek, és most is apróra felvágja neki a húst, hogy könnyebb legyen megrágni. Ez az eset is azt mutatja, hogy a tanulási problémák nagyon sokszor az otthoni nevelés, vagy iskolai hatások következményei.

A félelmek leküzdésének egyik módszere: Végy egy nagy levegőt, és ugorj bele! Úgy győzöd le a félelmet, hogy szembenézel vele, és teljesen átéled. Addig figyeled, amíg el nem gyengül, amíg meg nem tapasztalod, hogy a helyzet alapvetően veszélytelen volt.

Sokszor alaptalanul félünk dolgoktól, vagy sokkal jobban félünk ezektől, mint azt a helyzet indokolná. Például nem merünk lifttel utazni, megszólalni idegenek előtt, rettegünk a galamboktól, vagy a magas épületektől stb. Ha az ilyen típusú félelmek elhatalmasodnak, állandóan ezek körül járnak a gondolataink, akár komoly pszichés betegséggé is válhatnak. Ennek megelőzésére olyan önsegítő módszereket ismertetünk, amiket a fentiekhez hasonló esetekben érdemes alkalmazni.

Először elképzeljük...

Az első módszer lényege, hogy fokozatosan hozzászoktatjuk magunkat a rettegett helyzethez, miközben, nyugodt, elengedett, relaxált állapotban vagyunk. /Ennek technikájáról ebben a cikkünkben olvashattak/.
Tegyük fel, hogy nem merünk lifttel utazni. Készítsünk egy listát azokról a fenyegető helyzetekről, gondolatokról, amelyeket a téma kapcsán korábban átéltünk.

Írjuk fel egyenként a helyzeteket egy 3x5 cm-es kartonlapra, az első legyen a legkevésbé félelmetes, az utolsó olyan, amitől valóban rettegünk.

Ha a magatartásunk szintjén - és nem mélyebben - van a bennünket zavaró probléma, akkor a következőkben ismertetett módszerek közül választhatunk. De ne habzsoljuk a technikákat, legfeljebb kettőt-hármat válasszunk, és ezeket használjuk pontosan, kitartóan.

Ha cseng a telefon, a legritkább esetben gondolunk arra, hogy mit kell tennünk. Felvesszük, beleszólunk, ha kérdeznek, válaszolunk. Így vezetünk autót, így utazunk az autóbuszon, s nem ritkán így neveljük a gyerekeinket is. Az automatizmusok hasznos dolgok, nélkülük kezelhetetlenül bonyolult lenne az életünk.

De ebből nem következik, hogy minden automatikus reagálásunk a környezetünkre mindig helyénvaló. A környezetünk ugyanis gyakran olyan lépésre sarkall, ami egyébként nem kívánatos, csak éppen gondolkozás nélkül cselekszünk és mire észbe kapunk, ott a végeredmény.

" A megfelelő időben, a megfelelő helyen, az éppen megfelelő dolgot tenni" - így hangzik a sikeresség egyik sokat idézett formulája. Sok magatartási probléma van, aminek a megoldásában a "rossz" környezet megváltoztatása önmagában komoly segítséget nyújthat. Aki fogyókúrázik, udvariasan utasítson vissza mindenféle éttermi meghívást, aki a dohányzás abbahagyására készül, jobb, ha be is jelenti, hogy egy ideig kerülni fogja dohányzó barátait, aki túlzottnak érzett alkohol-fogyasztását akarja mérsékelni, bátran mondjon nemet a barátok vendéglői meghívásának. Aki pontosan tudja, melyik az a téma, amin századszor is veszekedésbe keveredik a házastársával, vagy a szüleivel, ha tényleg abba akarja hagyni az értelmetlen szócsatákat, feltűnés nélkül megszakíthatja a beszéd fonalát, amikor a kényes témákhoz közelednek.

Az erős, negatív érzelmek feszültté, majd kimerültté tesznek, és ha tartósan fennmaradnak, pszichoszomatikus betegségekhez vezetnek. Ezt az ördögi kört mi magunk is megszakíthatjuk, sőt megelőzhetjük, ha rendszeresen lazítunk, relaxálunk.

Érzelmeink meghatározó szerepet játszanak az életünkben: tőlük függ, hogy boldognak vagy boldogtalannak érezzük magunkat, lelkesen nekivágunk tennivalóinknak, vagy csak halogatjuk őket, kedvesen, vagy mogorván válaszolunk, ha az utcán megszólít egy idegen. Ezek a lelkiállapotok gyakran irreálisak, egyenesen irracionálisak, de nem haszontalanok, vagy céltalanok. A bölcs természettől azért kaptuk őket, hogy túléljük a veszélyes helyzeteket. A harag, féltékenység, szorongás, düh, bizonytalanság, szomorúság akkor tör ránk, ha valamilyen, sokszor nem is tudatosult veszély ellen mozgósít a szervezetünk.

Ám ez a mozgósítás sokszor túl erős: a repüléstől szorongó ember páni félelme nincs arányban annak a valószínűségével, hogy a repülőgép tényleg lezuhan, az őrjöngésig féltékeny szerelmesre nem hatnak a másik hűségét bizonyító tények, a mély depresszióba süllyedt ember annyira szenvedhet a lelki fájdalomtól, hogy akár az önkezű halált választja.

Érzelmeink egy része velünk született - az éhség, a fájdalom, a félelem, az érzéki örömök - másokat életünk során tanuljuk meg - féltékenység, irigység, szomorúság, büszkeség.

Az emberi lélek talán legcsodálatosabb tulajdonsága a gyógyulás akarása, és az öngyógyítás képessége. Tragédiákkal, nagy veszteségekkel gyakran külső segítség nélkül is megbirkózunk, és nem ritkán megerősödve kerülünk ki ezekből a krízisekből.

Önsegítő pszichológiai sorozatunk eddigi részeiben olyan magatartásbeli, érzelmi megnyilvánulásokról volt szó, amelyek tartósan megnehezítik az életünket, amelyek miatt úgy érezzük, hogy valami nincs rendjén velünk, valamit másként kellene tennünk. A pszichológiai önsegítés első feltétele, hogy lehetőleg egészen precízen írjuk le, vizsgáljuk meg, miben nyilvánulnak meg ezek a gondok a mindennapi életben, a munkában, vagy az emberi kapcsolatokban, intim viszonyainkban.

Az önsegítés már nevében is tartalmaz egy szigorú korlátozó feltételt: nem arról szól, hogy másoknak miként kellene megváltozniuk, másoknak mit kellene tenniük ahhoz, hogy mi jobban érezzük magunkat. Vannak természetesen olyan helyzetek, problémák, amelyeknek a megoldásához a mi megváltozott szemléletünk, jobb alkalmazkodásunk, rugalmas reagálásunk nem elég. Ezek a helyzetek másként oldódnak meg - vagy nem oldódnak meg, mostani vizsgálódásaink keretein azonban mindenképpen kívül esnek.

De még ilyenkor is igen hasznos a pontos helyzetelemzés, mert könnyebben felismerjük, kinél van a változtatás lehetősége. Az elviselhetetlen főnöktől feltehetően nekünk kell megszabadulnunk, és ez általában úgy történik, hogy munkahelyet változtatunk. De az is az önismeret, sőt önsegítés része, hogy felismerjük, mi az az egyetlen lépés, amivel mi befolyásolhatjuk a helyzetet. A családi konfliktusok többsége úgy épül fel, hogy valaki hibáztatja a másikat, vagy a többieket. Csak nagyon ritkán foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy mi mennyiben vagyunk okai a kialakult helyzetnek. Pedig józan ésszel a legtöbben belátjuk és mások családjában azonnal észre is vesszük, mennyire nehéz, ha nem lehetetlen másokat jelentős változásra rábírni.

Az életre szóló partner kiválasztásához nem elég az ellenállhatatlan testi és érzelmi vonzódás. Sajnos a szerelem önmagában még semmiféle használható támpontot nem ad arra nézve, hogy milyen lesz a kapcsolatunk az ötödik vagy a huszonötödik évben.

Milyen tulajdonságokat keresünk, legalábbis tudatosan, a leendő partnerben? Mindkét nem képviselői egyetértenek abban, hogy a három legfontosabb tulajdonság: a kölcsönös vonzódás, a megbízható jellem és az érzelmi stabilitás. Kevésbé értenek egyet a férfiak és a nők az egyéb vonások fontosságában. A férfiak számára fontosabb a nő külseje, mint fordítva. A nők viszont az anyagi helyzetet és az ambíciókat értékelik többre a partnernél. Az elmúlt évtizedekben mindkét nemnél erősödött a külső vonzerő fontossága.

A kölcsönös vonzódást napjainkban talán a szükségesnél is többet hangsúlyozzák, és ritkábban esik szó arról, hogy igyekezzünk mindvégig valamit megőrizni a józan ítélőképességünkből.

A legtöbb örömünk és bánatunk a másokhoz fűződő kapcsolatainkból fakad. Ám kapcsolataink karbantartása, fejlesztése, javítása, minőségének tudatosítása messze nem foglal el olyan helyet az életünkben, amekkora a valódi jelentőségük.

A legtöbben anyagi helyzetüktől szinte függetlenül, elsősorban a pénzzel megvehető dolgok megszerzéséhez kötik a személyes komfortérzésüket. Ugyanakkor a fejfájással, szorongással, álmatlansággal, evési rendellenességekkel, depresszióval orvoshoz fordulók túlnyomó többsége valamilyen kapcsolati problémával küzd. Ennek az ellentmondásnak már a tudatosítása is sokat segíthetne életminőségünk javításában.

A család, amelybe beleszülettünk, egész életünkön át meghatározó erővel bír: a szüleink, testvéreink és a gyerekeink vitathatatlanul a legfontosabb, mintaadó kötelékeket jelentik az életünkben. A családé az alapvető felelősség a következő nemzedék testi és lelki egészségéért, a társadalomba való beilleszkedéséért és a többi emberhez való viszonyáért. Nem kétséges tehát, hogy a gyereket nevelő szülők bizonyos értelemben a világ legösszetettebb munkáját végzik. Sajnos a szülők többsége felkészületlen erre a feladatra. Még nagyobb baj , hogy sokan maguk is érzelmi zavarokkal küzdenek, ami komoly akadálya annak, hogy jó szülővé váljanak.

Üss meg! Faláb, Zűrzavar, Kapj el! - egy csokor a közkedvelt játszmáinkból. Ha megismerjük őket, talán magunkra ismerünk, és legközelebb még idejében észbe kapunk, amikor ilyen őszintétlen vagy egyenesen romboló kapcsolatokba, emberi játszmákba keveredtünk.

Igen, igen, de... Ez az egyik legismertebb játék. Valaki megkér bennünket, hogy segítsünk megoldani egy problémáját. Mi komolyan vesszük és különböző tanácsokat adunk, de a játszma kezdeményezője minden ötletet elvet, sőt visszautasít. "Igen, de ezt sosem tudnám megtenni." Vagy "Igen, már megpróbáltam, de ettől még csak rosszabb lett." Égy így tovább. Minden javaslatot azonnal elvet, mert valójában egyetlen célja van, hogy ő irányítsa a beszélgetést és magát mint egy ártatlan, szenvedő áldozatot mutassa be egy megoldhatatlan szituáció kellős közepén, azt demonstrálja, hogy neki olyan bonyolult és különleges problémája van, amire senki sem tud tanácsot adni. A játékos nyeresége: én OK vagyok (minden érvedet kilőttem), te viszont nem vagy OK (egyetlen használható ötleted sincs).

A Kapj el! nevű játszmát egy férfi és egy nő játssza. Az előbbi közeledik, az utóbbi viszonozza azt, flörtölnek. Az este minden jel szerint befejeződhetne a helyzetből következő módon, - az ágyban. Abban a pillanatban azonban, amint a férfi ilyen irányú javaslatot tesz, a nő fölháborodva visszautasítja: "Te gazember, minek nézel engem? Olyan vagy, mint a többiek, neked is csak a szex jár az eszedben!" Vagy ugyanennek a játszmának a másik oldala, amikor a férfi azt hazudja a nőnek, hogy szerelmes belé, mire az ágyba bújik vele, de aztán a férfi azt gondolja magában: "Ezek az ostoba nők, mindent elhisznek, amit az ember mond nekik." Mindkét esetben ugyanaz a játszma nyeresége: a másikat valamilyen módon megalázni, visszaélni a személyes vonzerővel, a szexuális vagy érzelmi kiszolgáltatottsággal. Általában a másik nem iránti haragját fejezni ki ezzel a játékos, vagy el akarja kerülni a szexet vagy az intimitást, az érzelmileg is elkötelezett kapcsolatot. Az ok vagy az, hogy a saját szexuális vágyaival nem képes szembenézni, vagy kétségbeesetten keresi a gyengédséget. Minden esetben arról van szó, hogy a játékos fölül akar kerekedni és a másikat meg akarja alázni, vagyis a játszma: én OK vagyok, de te nem vagy OK.

A legtöbb szülő tudja, hogy, hogy nemcsak ő, hanem a gyermekek is komoly stresszben töltik mindennapjaikat. Mégis, ha a túlzott megterhelés, a teljesíthetetlen, vagy ellentmondó elvárások miatt baj van a gyerekkel, csak ritkán gondolunk arra, hogy esetleg a stressztűrő képességét kellene javítani.

A mai gyerekek általában fizikai biztonságban élnek, többségük anyagi értelemben nem nélkülöz, sokkal ritkább a bántalmazás, mint egy fél évszázaddal ezelőtt, a valaha okkal rettegett gyerekbetegségeket leküzdötte az orvostudomány. Ennek ellenére a mai gyerekek sokkal szorongóbbak, idegesebbek, türelmetlenebbek, mint a korábbi nemzedékek tagjai, többször betegszenek meg lelki eredetű, pszichoszomatikus kórokban. Soha ennyit nem fájt a gyerekek feje, mint manapság, a testi okok nélkül fellépő hányinger, gyomorgörcs, szédülés a 10-12 évesek 60 %-át sújtja rendszeresen. Mind több a rosszul alvó, a szorongó, az agresszív, a fékezhetetlen, a hiperaktív gyerek. Ezek a tünetek nagyrészt azt jelzik, hogy a gyerekek nem rendelkeznek a stressz elkerülésében, oldásában és elviselésében nélkülözhetetlen készségekkel.

Az élet: problémák megoldásának sorozata

A problémák láttán a szülők, pedagógusok, pszichológusok hajlamosak arra, hogy a gyerekek terheinek a csökkentését sürgessék, mondván, túl sokat kell tanulniuk már a kisiskolásoknak is. Ez azonban nem tűnik megvalósítható megoldásnak, hiszen az egymást követő nemzedékeknek vitathatatlanul egyre nagyobb tudásra van szükségük ahhoz, hogy eredménnyel tudjanak bekapcsolódni a munka világába, jó állást kapjanak, az elvárt színvonalon tudjanak élni.

Személyiségünk abban nyilvánul meg, ahogyan másokkal, és saját magunkkal bánunk. Ez alapvetően kétféle lehet: szeretjük vagy nem szeretjük magunkat, szeretjük vagy nem szeretjük a többieket. Ebből négy beállítottság fakad: mérhetetlen fontosságú az egész életünkre nézve, hogy közülük melyik a leginkább jellemző ránk.

1. Én OK vagyok, és a világ is rendben van, ti, a többiek is OK-k vagytok. Ez a legegészségesebb megközelítése saját magunknak és a környezetünknek. Ilyenkor a bennünk élő felnőtt reálisan, elfogadóan közelít a világhoz, és közben ellenőrzése alatt tartja a benne élő gyermeket és szülőt. Az ilyen ember általában barátságos, megértő a világhoz és saját magához, ők lesznek az életben a "nyertesek".

2. Én nem vagyok OK, ti viszont OK-k vagytok. Így látjuk a világot, amikor megszületünk, de sokaknál ez később is így marad. Aki felnőttként is folyamatosan úgy érzi, hogy csak vele nincsenek rendben a dolgok, aki mindig azt gondolja, hogy bűnös vagy alkalmatlan, folyamatosan súlyos önkritikával illeti magát, azon előbb-utóbb tartós szorongás, esetleg depresszió lesz úrrá, és a "vesztes" pozícióját foglalja el az életben.

3. Én OK vagyok, de ti nem vagytok OK. Ez az önző, önközpontú személy nézőpontja. Az ilyen emberek bizalmatlanok másokkal szemben, riválisoknak érzik a többieket az életben, nem partnernek, mindenfajta segítséget megtagadnak másoktól, bűntudat nélkül vesznek el dolgokat másoktól és használják ki mások javait, érzelmeit.

A legszemléletesebb elméletek személyiségünk leírására Freud és Berne nevéhez fűződnek. Freud szerint van bennünk egy primitív, biológiai gyökerekből táplálkozó rész, az id, aki mindent azonnal kimond, mindent most akar megszerezni. Ez az id vezet bennünket, amikor arra vágyunk, hogy szeressenek, dédelgessenek, felnőttként a szexet keressük, amikor elönt a düh, erőszakosak vagyunk mindennel szemben, ami megakadályoz abban, hogy jól érezzük magunkat. Énünknek ez a része nem törődik észérvekkel, nem ismeri az erkölcsöt - azonnali kielégülésre törekszik. Eric Berne száz évvel később az id-et "gyereknek" keresztelte el. Mindenkiben ott rejtőzik egy örök, soha fel nem növő gyerek, mégpedig három különböző megjelenési formában.

1. A természetes gyerek: kreatív, örömkereső, érzékeny, óvatlan, tele van energiával, felfedezőkészséggel. Ő jelenik meg, amikor a legfontosabb érzelmeinket átéljük, amikor boldogok vagy haragosak vagyunk.

A függőség súlyos formája, amikor alkoholistához, drogoshoz, bűnözőhöz, lelkileg vagy testileg súlyosan beteghez, illetve elviselhetetlenül önző, durva, vagy a munkájában megszállott emberhez kötjük az életünket, kötődünk kóros mértékben. Ilyenkor az egyik fél arra teszi fel az életét, hogy megmentse, meggyógyítsa, megjavítsa a másikat, mert a lelke mélyén annyira elégedetlen magával, hogy nem vesz tudomást a saját alapvető szükségleteiről.

A szülő-gyerek viszonyban is létrejöhet ilyesmi, amikor mondjuk egy bőven felnőtt korú gyerek rendszeresen összeütközésbe kerül a törvénnyel, nem dolgozik, adósságokat csinál, a szülei pedig minden alkalommal kihúzzák a bajból és kifogást találnak a magatartására. Egészen odáig, hogy minden megtakarított pénzüket drága ügyvédre fordítják, csak hogy a gyerek elkerülje a komolyabb büntetést. A kívülállók számára nem kétséges, hogy a gyerek jórészt a szülei nevelési baklövései folytán lett ilyen semmirekellő, amit tovább súlyosbítanak azzal, hogy még mindig nem engedik szembesülni az élet valóságos kihívásaival és szabályaival.

Természetesen a másoknak önzetlenül, jó szívvel nyújtott segítség még nem kodependencia. De minden olyan esetben, amikor a mások problémáival való törődés tartósan háttérbe szorítja a saját szükségleteinket, ráadásul semmiféle érdemi haladást, javulást nem sikerül elérnünk annál a másik személynél sem, akkor valószínűleg egészségtelenül belebonyolódtunk mások életébe.

Az érett és önzetlen szerelem nem kétségbeesett kötődés gyümölcse, és ha megszakad, véget ér, bánatosak, szomorúak lehetünk, de ez nem érinti a lényünk alapjait. Az érett szerelem valami pluszt hoz az életünkbe, de nem életünk táplálója.

A szülők gyakran azzal érvelnek akár 18 éves gyerekeiknek is, hogy azért kell valamit megtenniük, mert az utasítás a szülőtől származik. A kortárscsoportok is azt díjazzák, ha fenntartás nélkül alávetjük magunkat a közösség akaratának. A tanárok túlnyomó többsége nem nézi jó szemmel azt a gyereket, aki határozottan érvényesíti saját véleményét, érdekeit. A politikai rendszerek a legritkább esetben méltányolják a kritikus szellemű, önérvényesítő embereket, a vallások többsége is a feltétlen hitre épít, és ugyanez a helyzet a hadsereggel, a munkahelyek többségével. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a behódolás tipikussá válik.

De ha mindenki így viselkedik, akkor mi ezzel a baj? - kérdezhetnénk. A mérték a lényeg: ha az alkalmazkodás, a konformitás alávetettségbe csap át, akkor nem lesz többé bátorságunk a saját valódi érdekeink kinyilvánítására, képviseletére, megvédésére, sőt egy idő után el fogjuk hinni, hogy ez eleve lehetetlen

Egy híres amerikai pszichológus kezdeményezte, hogy mindenfelé terjesszék a következő szövegű posztert, amellyel ösztönözni lehetne az embereket, szabaduljanak meg a másoktól való függőségüktől.

A haraggal kapcsolatban nem csak az a kérdés, hogy miként keletkezik, a másik - s talán fontosabb -, hogy mit kezdjünk vele, ha már bedurrant az agyunk. Az elfojtott harag ártalmas dolog, ez azonban nem jelenti azt, hogy a "gőz" bármilyen formában való kiengedése egyformán ajánlatos lenne.

Amikor nagyon dühösek vagyunk valakire, és indulatainkat például egy jó erős szövetből varrt párnába bokszoljuk bele, nem mindegy, hogy közben kire-mire gondolunk. Ha minden ütésnél a haragunkat kiváltott személyt ütjük képletesen, akkor a párnapofozás végén feltehetően még agresszívabbak és még feszültebbek leszünk, legfeljebb a karunk fárad el. De ha ugyanezt a gyakorlatot pusztán a fizikai energiánk levezetésére végezzük, akkor ellenséges indulataink nem tevődnek át és képesek leszünk a fizikai elfáradással együtt jobban megérteni a kialakult helyzetet, sőt bizonyos megbocsátás is ébredhet bennünk az illető személy iránt. Ez a látszólag apró különbség, nevezetesen, hogy a katarzist a dühünk fokozására vagy elpárologtatására használjuk, nagyon fontos, hiszen az ellenséges érzelmektől való biztonságos megszabadulás a lelki és a testi egészségnek is egyik előfeltétele.

A harag és az agresszió egy másik felfogása szerint, a mindennapi élethez szükséges dologról van szó. Az agressziót mások megfigyelésével tanuljuk el, mivel azt tapasztaljuk, hogy erre szükségünk van. Mégpedig azért van rá szükségünk, mert enélkül nem tudunk fellépni mások agressziójával szemben és a társadalmi együttélés során agresszió nélkül nem vagyunk képesek elérni bizonyos célokat. Kétségkívül ebben az elméletben is van racionális mag. Tény, hogy ha hirtelen találjuk magunkat valamilyen kellemetlen helyzetben, akkor a negatív érzelmeink, beleértve a haragot - hamarabb kezdenek el hatni, mielőtt egyáltalán gondolkozni tudnánk a történtekről. Ebben az értelemben talán még ösztönösnek is lehet nevezni a haragot, ami azonban nem jelenti azt, hogy az erőszakot egyszerűen a szabadjára lehet engedni.

Lelki egyensúlyunk fontos pillére, ha hatékonyan tudunk megküzdeni a bennünket ért stresszel, az ennek nyomán gyakran keletkező frusztrációval és haraggal. Ez utóbbit tartják a lélekgyógyászok a legrombolóbb érzelemnek, hiszen kapásból legalább két embert érint, a haragost és azt, akire mindez irányul.

Ezzel kapcsolatban két tipikus problémánk van: hogyan tartsuk féken a saját haragunkat, és hogyan kezeljük mások ellenünk irányuló agresszióját. Az önsegítés technikái az első problémára irányulnak, ahhoz adnak segítséget, hogy mit kezdjünk a saját haragunkkal.

Az ellenséges érzelmek elterjedtségére utal, hogy a tekintélyes amerikai szaklap, a Psychology Today körkérdésére a férfiak 69, a nők 56 százaléka azt válaszolta, hogy akár meg is ölné /!/ a számára nagyon ellenszenves, utált, gyűlölt stb személyt, ha biztos lenne, hogy ez soha nem derül ki.

Nézzünk szembe azzal, hogy csak az esetek egy kisebb részében ismerjük el, tudunk róla, ha haragszunk. Az ellenséges érzelmeknek ugyanis számos olyan megnyilvánulási formája van, ami nem is tudatosul, hiszen éppenséggel a harag elkendőzésére szolgál. Íme, a harag néhány arca - a korántsem teljes listáról:

Felismerhető, közvetlen megnyilvánulási formák: 1. Fizikai vagy szóbeli kegyetlenkedés, rúgás, ütés, fegyverrel való fenyegetés, illetve támadás. 2. Megsemmisítő kritika, becsmérlés, dühkitörés, erkölcstelenséggel való vádolás, előítélet. 3. Rosszindulatú pletyka, mások bajba keverése.

A depressziónak számos oka és megjelenési formája van, ezért a gyógyulás, a tünetek felszámolása nem egyszerű. Ha elsősorban biokémiai eredetű, az agy anyagcserezavara okozza, akkor a pszichológiai segítség hasznos, de általában nem elegendő, kell gyógyszer is. Ha külső ok váltotta ki, akkor éppen fordítva, a pszichológiai segítség a fontosabb, amit kiegészíthetnek a gyógyszerek. De akármelyik típusú depresszió is tört ránk, mindig tartsuk észben, hogy saját magunkról mi tudjuk a legtöbbet, és ez ebben a helyzetben is sokat segíthet.

Önmegfigyelés
Bár a depresszió sokszor látszólag a semmiből lép elő, sokszor kimutatható az összefüggés életünk bizonyos eseményei és a tartós lehangoltságunk között. Ha naponta többször pontozzuk a hangulatunkat egy 1-10-es skálán, és mellé feljegyezzük az örömteli és kellemetlen eseményeket és tevékenységeket, tanulságos diagramot kapunk. Kiderül például, hogy depressziós állapotban akkor is a negatív eseményekre és hangulatokra összpontosítunk, ha a valóságban velünk is történnek egyértelműen jó dolgok.
Ilyenkor szelíd erőszakkal vegyük rá magunkat az élet apró örömeinek az átélésére. A depressziósnak is jólesik, ha megiszik egy jó kávét, vesz egy finom fürdőt, megcsodál egy szép madarat, szép zenét hallgat, fölhívja telefonon egy barátját, valakitől bókot kap, de hajlamos arra, hogy az ilyen pozitív élményeket gyorsan elfelejtse

A depresszió egy kezelésre szoruló, jól gyógyítható lelki betegség, amely minden életkorban, így gyermek- és ifjúkorban is előfordulhat. Általában minél fiatalabb a gyermek, annál nagyobb mértékben térnek el tünetei a felnőttkori depresszió tüneteitől. Gyakran nem egyértelműen, rejtett formában is megjelenhetnek.

A kisiskolás korosztályba tartozó depressziós gyermekek tünetei közül a gyakori sírás, szomorúság, álmatlanság emelhető ki. Nincs kedvük a játékhoz, visszahúzódóan viselkednek szüleikkel, felnőttekkel és társaikkal. Elveszítik fantáziájukat és sokszor fáradtnak tűnnek. Étvágytalanság, fogyás vagy éppen túlzott étvágy (különösen nassolás) jelentkezhet náluk. Ezek a gyermekek passzivitásukkal vagy éppenséggel nyugtalanságukkal (ide-oda szaladgálás minden cél nélkül) tűnnek ki társaik közül. Néha kényszeres tüneteik is vannak, például túlzott rendtartás, a villany lekapcsolásának, az ajtó zárásának többszöri ellenőrzése, a játékok katonás egymás mellé rendezése, színes ceruzák bizonyos kínos rendben történő elhelyezése stb. Depressziós óvodáskorúak és kisiskolások sokszor panaszkodnak fej- és hasfájásra, minden szervi ok nélkül. Elhangozhatnak már a következő, segítség után kiáltó kijelentések is:

Az öngyilkosok vagy az azt megkísérlők 80 százaléka beszűkült tudatállapotban, súlyos depresszióban viszi véghez tettét. Gyakran az is elég lenne az élete megmentéséhez, ha valaki meghallgatná őt.

Az öngyilkosság elkövetése előtt ugyanis úgynevezett csőlátás áll elő, az illető gondolatai folyamatosan körben járnak, kizárólag saját magával és a megoldhatatlannak érzett problémájával foglalkozik. Ha ezt a nagy érzelmi feszültséget egy másik ember jelenlétében, panaszkodással vagy sírással föl tudná oldani, meglehet, maga is belátná, hogy túloz, a helyzete mégsem egészen reménytelen, van másik nézőpont, ahonnan látszik a kiút.

Milyen jelei vannak annak, ha valaki öngyilkosságra készül? A komoly depresszió összes jele egyben öngyilkossági veszélyeztetettséget jelent. Ha a családban volt öngyilkosság, az is figyelmeztető jel lehet. A hirtelen, indokolatlan hangulatingadozás úgyszintén veszélyeztetett állapotra utalhat A legkomolyabban azonban az öngyilkosságra vonatkozó kijelentéseket kell venni, különösen, ha konkrét tervekről vagy elhatározásról beszél az illető.

Az öngyilkossági szándékot nagyon különböző okok válthatják ki.

Semmi sem annyira biztos az életünkben, mint a halál. Örök igazság, hogy aki megszületik az előbb-utóbb meg fog halni - mégis ez a legnagyobb tabu az életünkben. A modern világ rejtegeti a halál témáját, és ettől a titkolózástól nagyon-nagyon sokat szenvedünk.

Elizabeth Kübler Ross, a neves amerikai pszichiáter, aki az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat tett a halál élményének a megértéséért, a következő öt fázisát írja le az elmúlással való igazi szembesülésnek.

1. Sokkállapot és tagadás "Nem, ez nem lehet, én nem halhatok meg."
2. Harag, tiltakozás "Micsoda igazságtalanság, miért pont én?"
3. Alkudozás "Rendben van, egyszer nekem is el kell mennem, de előtte még..."
4. Depresszió "Mindent elvesztek."
5. Elfogadás, beletörődés "Ha eljött az ideje, akkor elfogadom a megváltoztathatatlant."

A haldoklókkal végzett kutatások szerint mindenki, aki szembenéz az élet végével, az átéli ezeket a fázisokat, de nem egyforma mértékben és nem ugyanazzal a lelkiállapottal. Van, aki megragad valamelyik korábbi fázisban és nem képes eljutni a megbékélésig.

A halálfélelem a legnagyobb minden félelmünk között, sokak szerint mindenfajta szorongásnak a legmélyén ez rejtőzik. Ezért akarva-akaratlan, minden, a halállal kapcsolatos információt óhatatlanul a saját halálfélelmünkön szűrünk át. Így van ez természetesen a környezetünkben történt haláleseteknél is.

A depresszió fontos életcélok elvesztése, az életerő elapadása - amire a kívülállók nehezen találnak magyarázatot. A kórosan lehangolt ember azonban nem "csak" képzeli, hogy semmihez sincs ereje, és kedve, hanem tényleg megváltozik még az agyműködése is, az eltérések újabban a komputeres képalkotó eljárásokkal láthatók is. De van jó hír is: ez a betegség ma már gyógyítható.

Mindannyian ismerjük a szomorúság érzését, ha elvesztünk egy szeretett személyt, egy kapcsolatot, egy reményünk nem valósul meg, szertefoszlik egy álmunk, ha mélyen csalódunk valamiben vagy valakiben. Ez még nem depresszió. Ha azonban a veszteségérzet és a szomorúság hónapokon át fennmarad, sőt fokozódik, beárnyékolja mindennapjainkat, kezdjük elveszteni érdeklődésünket korábban vonzó tevékenységek iránt, akkor feltehetően már depresszióról lehet beszélni. Ebben az állapotban segítségünkre lehetnek az önsegítő módszerek. Fontos azonban tudni, hogy a lehangoltság néha tovább fokozódik és megakadályozza, hogy tanuljunk, dolgozzunk, sőt az öngyilkosság gondolata is megfordul a fejünkben. Ha ilyen érzéseink, gondolataink vannak, haladéktalanul forduljunk orvoshoz, mert ebben a stádiumban már csak szakember segítségével tudunk kikerülni az egyre mélyebbre húzó örvényből. /Az utóbbi évtizedekben kifejlesztett több tucat antidepresszánsnak köszönhetően ez a betegség ma már az esetek 80-90 százalékában gyógyítható./

A félénk ember többnyire kerüli a szemkontaktust másokkal, minduntalan azon a aggódik, hogy látják mások. A félénkségből való kilábalást nehezíti, hogy az érintettek általában öröklöttnek tartják ezt a tulajdonságukat. Valószínűleg az a helyes középút, ha úgy képzeljük, hogy a gének teremtették meg életünk színpadát, de az itt játszódó színdarab forgatókönyvét mindig mi írjuk.

A baktériumoktól, vírusoktól tartunk, igyekszünk elkerülni a velük való találkozást. Azt azonban sokkal nehezebben fogadjuk el, hogy a tartós stressz állapotok és a folyamatos szorongás valóban kimerítik és egy idő után megbetegítik a lelkünket és a testünket is.

A túlzott, alaptalan aggodalmaskodás talán a legelterjedtebb és sokan nem is tartják feltétlenül kóros elváltozásnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az aggodalmaskodásnak még előnye is van, mert ha mégis bekövetkezik a baj, legalább nem ér minket váratlanul. Az aggodalmaskodó gondolatok bármi körül foroghatnak: már megint láttam egy szörnyű betegségről szóló filmet a tévében, mi lesz, ha a főnököm megsértődik azon, amit ma délelőtt mondtam neki, sokkal több pénzt kellene megtakarítanom, bele sem merek gondolni, mi lenne, ha elveszíteném az állásomat és így tovább.

Amerikai kutatók megvizsgálták, mit csinálnak stresszes, feszült helyzetekben a lelkileg kiegyensúlyozott, egészséges emberek. Azt találták, hogy a sikeres küzdők: 
1. bármilyen stresszt kiváltó problémával találkoznak, azonnal a megoldással kezdenek foglalkozni, 
2. képességeik pontos felmérése után haladéktalanul végrehajtják az elkerülhetetlen változást, 
3. ha elakadnak, segítséget kérnek, újabb alternatívákat dolgoznak ki, 
4. még a legsúlyosabb stressz helyzetek is valamilyen módon a javukat szolgálják, ilyenkor újabb és újabb probléma megoldási módszereket sajátítanak el.

A félelem és a szorongás a túlélési technikáink része, szükségünk van rájuk, nélkülük életképtelenek lennénk. Hogy mégis minduntalan negatív, megbetegítő értelemben beszélünk róluk, annak az oka, hogy sokszor élünk át egészségtelen mértékű és megjelenési formájú stresszt, szorongást és félelmet. Önsegítő sorozatunkban most arról lesz szó, miként lehet elkerülni, vagy ügyesebben kezelni az ilyen helyzeteket.

A szorongás valójában nem más, mint a bensőkből érkező üzenet arról, hogy valami nincs rendben. Jó tudni, hogy alapvetően a túlélésünket szolgáló jelzőrendszer lép ilyenkor működésbe. Primitív őseinket az éhezés képe késztette az élelmiszerkeresésre, még mielőtt valójában rájuk tört volna az éhség. A teljesítménybérben dolgozó munkást, ha semmi egyéb nem motiválja, az üres fizetési borítéktól való szorongás mindenképpen serényebb munkavégzésre serkenti. Máskor az vált ki belőlünk szorongást, hogy egy később bekövetkező kellemetlen, de elkerülhetetlen szituációt idézünk föl. De az is megesik, hogy nem tudjuk, mitől szorongunk.

Pontosan tudjuk, hogy mit kell tennünk, tisztában vagyunk a szükségességével, előnyeivel, elmaradásának következményeivel, és mégis halogatjuk - ez a jóra való restség. Régi problémánk ez - már a Biblia is megemlíti.

A pszichológusok szerint ilyenkor a magatartás külső burka alatt mélyen fekvő, többnyire nem tudatos érzelmeink láthatatlan szálakon összekapcsolódnak az elvégzendő feladattal - és szabotálják a végrehajtást.
Mik ezek az érzelmek? Például a sikertelenségtől való félelem, ami akár pánikig is fokozódhat. Nem számít, hogy mennyire reális ez a félelem, hiszen többnyire egy tárgytalan szorongás tör ki ilyenkor az illetőből. Másik lehetséges érzelem a düh, a lázadás. Nem ritkán fel nem ismert depresszió van a háttérben, az illető maga sem érti, miért nincs ereje megvalósítani azt, amit tudomása szerint nagyon szeretne. Furcsa, de a sikertől való félelem is oka lehet a halogatásnak. Ha a kudarcra vagyunk "programozva", mert ilyen légkörben nőttünk fel, rendre megépítjük azokat a csapdákat, például az örök halogatást, amikbe beleesve, garantálni tudjuk a rejtett családi parancs teljesítését - azaz mi sem leszünk sikeresek.
A halogatóknak két fő típusa van: az elsőbe azok tartoznak, akik kellemesebb elfoglaltságaik miatt halogatják a kellemetlennek érzett, macerás kötelességek teljesítését. Ők a nyugodt halogatók. A másik típusba tartozók éppen ellenkező okból, a várható feszültség, kihívás elkerülésére halogatják feladataik elvégzését. Az ilyen emberek félnek a kudarctól, elégtelennek tartják a saját képességeiket, alkalmatlannak érzik magukat, de nyíltan nem merik vállalni, hogy valamit nem teljesítenek. Ezért erejük túlfeszítésével mérhetetlen stresszbe hajszolják bele magukat, és a végén valóban csődöt mondanak. Ez a második típus a nehezebben kezelhető és a veszélyesebb, s ennek a mélyén többnyire komoly személyiségi problémák rejlenek. De mindkét esetben arról van szó, hogy a halogatás valamiféle egérút, menekülés. Mindkét típus megpróbál elfutni a valóság elől.

Azért is nehéz megszabadulni a rossz szokásainktól /cigaretta, túlevés, túlivás/, mivel ilyenkor már egészen más viszonyban vagyunk velük, mint amikor rászoktunk.

Vegyük például a dohányzást. Az első, többnyire kellemetlen élmények után a cigarettázás hosszú ideig sok élvezetet nyújt. A dohányos ezerszer megtapasztalja, hogy ahányszor rágyújt, otthonos, nyugodt érzés tölti el, meggyorsul a gondolkodása, kellemesebb lesz a hangulata, és így tovább. Vagyis megtanuljuk, hogy a cigaretta jó dolog. Aztán egyszer csak beengedjük a tudatunkba azokat az információkat is, amelyek a negatív következményekkel foglalkoznak, de addigra beépült a személyiségünkbe a cigaretta. Az ezerszeresen megerősített tanulási folyamat végeredményeként nagyon nehezen hisszük el, amit az eszünk diktál, hogy ez a nagyon jó dolog valójában nagyon rossz. Vagyis a rossz szokásaink is számos pozitívumot hordoznak, legalábbis számunkra, és ezek bizony jutalomként, megerősítésként hatnak.

Első lépésben tételezzük fel, hogy elég lesz azt a bizonyos rossz szokásunkat csak a magatartás szintjén kezelni. /Gyakran ennél mélyebben vannak az okok, erre a cikk végén visszatérünk./ Most néhány olyan módszert ismertetünk, amelyek segíthetnek a magatartási problémákon, például a túlevésen, dohányzáson, túlzott iváson..

Az élethez szükséges ismereteket, készségeket, szokásokat többnyire tanulás útján sajátítjuk el. Ahhoz, hogy valóban végbemenjen ez a tanulás, motiváltnak, azaz érdekeltnek kell lennünk a folyamatban. Csakhogy lelki problémáink nem kis része éppen abból származik, hogy hiába tudjuk, mit kellene tennünk, mi lenne a helyes, a dolog mégsem megy. Nem tanuljuk meg azt, amit pedig látszólag meg szeretnénk tanulni. Ilyenkort szoktuk mondani, hogy nincs akaraterőnk.

A kutatók szerint öt típusa van azoknak az akadályoknak, amiken rendre megbuknak a legjobb ötleteink és elhatározásaink is.

1. Sokszor a környezet befolyása erősebb, mint mi vagyunk.
Takarékoskodni akarunk, de képtelenek vagyunk ellenállni a lehengerlő reklámoknak, a kedvenc együttesünk koncertje nagyobb vonzerőt gyakorol, mint amennyire félünk a másnapi vizsgától stb.

2. Gyakran bennünk rejtőznek a nehezen felismerhető ellenerők.
Összeveszünk a házastársunkkal látszólag minden ok nélkül, és mi csodálkozunk a legjobban az indulataink súlyosságán. Alaposabb önelemzéssel esetleg kiderül, hogy ilyenkor nagyon mélyre elásott, egészen más típusú konfliktusok törnek ki belőlünk.

3. Saját magunk állítottunk föl kifogásként működő akadályokat, mert félünk a végrehajtás nehézségeitől.
Például van rajtunk három felesleges kiló. Ekkor ahelyett, hogy kicsit visszafognánk magunkat az evésben, önlejárató hadjáratba kezdünk. Azt mondjuk magunknak - és hogy biztos legyen a hatás, környezetünkben is elhintjük a túlzó, becsmérlő kijelentést - olyan kövér vagyok, mint egy disznó. Ettől kezdve ahelyett hogy fogynánk, még többet eszünk és persze hízunk - mondván, most már úgyis mindegy.

Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy sok ember - nem ritkán mi magunk is - nem győzni akar, hanem inkább elkerülni a kudarcot. A szülői és pedagógiai kudarcok nagy része abból fakad, hogy azt hisszük, a gyerek éppen úgy gondolkodik, mint mi, ugyanaz a fontos neki, mint nekünk.

Ugye, milyen csodálatos lenne, ha egy csapásra meg tudnánk változtatni magatartásunkat? Hipp-hopp megszabadulnánk a dohányzástól, nem ennénk túl magunkat minduntalan, nem szaladnának ki a szánkon ostoba megjegyzések, nem csinálnánk iszonyatos rendetlenséget a lakásunkban, nem halasztanánk mindent az utolsó pillanatra.

Magatartásunk bonyolultságát könnyebb megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy az ember nem feltétlenül, nem mindenáron akar bizonyos dolgokat elérni. A szülői és pedagógiai kudarcok nagy része abból fakad, hogy feltételezzük, a gyerek éppen úgy gondolkodik, mint mi, ugyanaz a fontos neki, mint nekünk.

Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy sok ember - nem ritkán mi magunk is - nem győzni akar, hanem inkább elkerülni a kudarcot. Márpedig, akinek ez utóbbi a fontosabb, teljesen másként fog viselkedni, mint az, akinek az előbbi.

Az a gyerek, akit egyszer elkönyveltek a családban, az iskolában gyenge tanulónak, egy idő után elfogadja ezt a róla kialakult képet, és eszerint viselkedik. De nemcsak azért, mert ezt hallja mindenkitől, sokkal inkább azért, mert kisebb kényelmetlenséggel jár elviselni a rossz tanuló címkéjét, mint megküzdeni a jobb eredményért. Ez utóbbinak oka lehet, ha valóban gyengébbek a képességei, vagy egyszerűen olyan környezetben nőtt föl, ahol nem a győzelem, hanem a kudarcok elkerülése a legfőbb érték.

A bennünket mozgató célok két nagy csoportba sorolhatók: 1. a személyes boldogság, 2. jót tenni másokkal. Az lenne az igazi, ha ennek a két fő célnak az elérése nem kerülne egymással ellentétbe, de ha tárgyilagosak vagyunk, be kell ismerni, hogy ez szinte lehetetlen.

Hiszen ha az aranyszabályhoz tartanánk magunkat - szeresd felebarátodat, mint tenmagadat - akkor nem engedhetnénk meg, hogy naponta 42 ezer gyerek haljon meg a világon olyan nélkülözés következtében, amit meg lehetne szüntetni a jólétünk egy részének feláldozásával. Ezzel az okoskodással azonban nem sokra megyünk: a valóságos lehetőségekből kell kiindulni. Először is nem vagyunk egyformák. Az egyik embernek sokkal fontosabb a személyes boldogulás, a másik inkább adni szeret. Jó tudni, hogy mint mindig, ezúttal is inkább a szélsőségekkel van a baj.

Milyen célok és értékek mozgatnak minket? Hogyan bánunk másokkal, ők hogy bánnak velünk? Filozózfia, vallás és a többiek.

Ha javítani akarunk az életünk minőségén, tisztázni kell, milyen célok és értékek mozgatnak bennünket valójában. Ugyanarra a kihívásra, problémára különböző beállítottságú emberek akár homlokegyenest eltérő választ adnak, mivel eltérő életfilozófiát vallanak. Az életfilozófia nem valami úri huncutság, amire csak a tehetős, diplomás embereknek van szükségük és lehetőségük. Az életfilozófia többnyire nem-alig tudatos álláspontokból, nézetekből áll, ezek alapján hozzuk a döntéseinket percről percre. Ha nagyon ellentmondó elvek, értékek vezetnek bennünket, az állandóan konfliktusokat okoz. Ha fontos kérdésekben magunk sem tudjuk, mihez tartsuk magunkat, minduntalan elakad az életünk. A lelki egészség nagyrészt azon múlik, mennyire van összhangban bennünk mindaz, amilyenek valóban vagyunk azzal, amilyenek látni szeretnénk magunkat.

A közösség, a család és főleg a vallás évezredeken keresztül pontos eligazítást adott: a bölcsőtől a koporsóig megszabta, mit gondoljunk, hogyan viselkedjünk, milyen ruhát hordjunk, hogyan szeressünk és mit kezdjünk az úgynevezett bűnökkel. Manapság magunkra maradunk az életfilozófiánk kialakításában.

Az önsegítés módszereit mindig konkrét problémák megoldására használjuk. A problémánk öt különböző szinten jelentkezhetnek, bár nem feltétlenül minden szinten egyforma erősséggel.

Ezek a szintek:

• magatartásunk, viselkedésünk,
• érzelmeink,
• készségeink, jártasságunk egy adott területen,
• a témával kapcsolatos gondolataink, véleményünk, és ítéleteink,
• az öntudatlan, ösztönös szint

Képzeljünk el egy nehezen ismerkedő, kapcsolati problémákkal küzdő, magányos férfit.

Anélkül, hogy ezen sokat filóznánk, nap mint nap gyakoroljuk a pszichológiai önsegítést. Ha egy új feladattal, kihívással kerülünk szembe, azonnal beindul a problémamegoldó gépezet az agyunkban: pillanatok alatt beugrik egy vagy több megoldási lehetőség. Ennek a tudásnak az alapjai, az életmentő reflexeink még az állatvilágból származnak.

Mivel általában 70-75 évig élünk, ez azt bizonyítja, hogy az esetek többségében megtaláljuk a megoldást problémáinkra, működnek az önsegítő módszerek. De nem elég jól. A modern embernek sokkal összetettebb feladatai vannak, mint főemlős őseinknek, és a problémáink többsége már nem a fizikai túléléshez, hanem valamilyen pszichés, mentális döntéshez kapcsolódik. Ezeknek a helyzeteknek az átlátáshoz kevés az ősi „Fuss el, vagy üss!” típusú megoldás.

A pszichológiai önsegítés azt jelenti, hogy a saját magatartásunk, érzéseink, készségeink, gondolataink és ösztöneink megismerésével először feltárjuk a többségünk számára csaknem ismeretlen lelki hátországunkat. Ez kell ahhoz, hogy megértsük a bennünket nyomasztó dolgok valódi összetevőit, mert így nagyobb eséllyel foghatunk hozzá megoldásukhoz.

Clay Tucker-Ladd forradalmian új önsegítő pszichológia-könyvének első része. Vegye kezébe sorsát! Épp itt az ideje.

A jó iskolai osztályzatokat, a magas IQ-t, az elitiskolákat egyre nagyobb nimbusz övezi nálunk is, pedig a pszichológiában régóta nyílt titok, hogy ezek a dolgok korántsem garantálják az életben való boldogulást. Az, amit általában intelligenciának tartunk, egyáltalán nem készít fel az életben elkerülhetetlen gyűrődésekre. Akinek gyenge a kontrollja a saját érzelmi élete felett, az lehet briliáns elme, mégis egész életében belső csatákban őrlődik, amik elvonják a célirányos munkától és a világos gondolkodástól. A fejlett érzelmi képességekkel rendelkező embernek azért nagyobb az esélye a megelégedett, termékeny életre, mert rendelkezik a teljesítőképesség fokozásához szükséges lelki szokásokkal.