„Minden rendben van a lányommal az iskolában az osztályfőnöke szerint, csak a szövegértésén kellene javítani, mert az elég gyenge.” -írja egy anyuka. NEM lehetnek rendben a dolgok egy gyerekkel az iskolában, amíg gyenge a szövegértése, és nagyon nincs rendben az az iskolarendszer, ahol gyenge szövegértéssel jónak lehet lenni!

Ezt persze nem ilyen brutálisan fogalmaztam meg a segítséget kérő anyukának, de ebben a tágabb körben, a szülők közösségének címezve nem túlzás azt mondani, hogy a magyar gyerekek gyenge szövegértése és az ezzel kapcsolatos félreértések okozzák az iskolai kudarcok legalább kétharmadát.

Nemzetközi szakértők szerint manapság ahhoz /is/ kell, a jó szövegértés, hogy valaki elfogadható szinten meg tudjon felelni a reá váró társadalmi szerepeknek. Nálunk kb. az a helyzet, hogy az általános iskolát végzett gyerekek fele, jó, ha a Blikket el tudja olvasni. De, hogy mit kell abból komolyan venni, és mi az, ami nagy valószínűséggel a bulvár gerjesztette túlzás, már alig tudják megkülönböztetni.

A „nem értés” szintjei

A fenti mondat mind többször hangzik el tanárok szájából, így év elején. Általános és középiskolákban is terjed a tankönyvek ilyen olyan okból történő mellőzése – persze csak miután már megvetették azokat a szülőkkel több tízezer forintért. Mi lehet e furcsa jelenség hátterében? Nagyon különböző okok, és egyik sem örvendetes.

A szakközépiskolások között igen nagy arányban, néhol akár ötven százalékban fordulnak elő katasztrofálisan olvasó, a tankönyvi szöveget értelmezni képtelen diákok. A komplikált szövegezésű szaktantárgyi könyveket ők sem elolvasni, következésképpen megtanulni sem tudják. A tanárok ezt a fiaskót megelőzendő lediktálják a diákoknak azt a minimumot, aminek a bebiflázásával akár jó jegyet is lehet kapni. A szakiskolákban a helyzet, ha lehet még rosszabb. Ettől persze a tankönyvszámla nem lesz kisebb: 20-35 ezer forint között kell fizetni egy éves csomagért, aminek akár a háromnegyede használatlanul megy jövő nyáron a kukába.

a sorozat első része itt olvasható

Sok mai szülő fenyegető dzsungelként éli meg az őt körülvevő világot, ahol folyton harcolni kell, az óvatlant, a gyengébbet eltiporják az erősebbek. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a kisgyereket minél hamarabb, minél alaposabban fel kell készíteni ezekre a küzdelmekre. Vagyis legyen a gyerek minél okosabb, szerezzen minél nagyobb, a munkaerőpiacon jól eladható tudást, diplomát, tanuljon nyelveket. Ez az alapvetően jó stratégia akkor kap falsot, amikor a tudás fogalmát leegyszerűsítve azonosítjuk az észbeli, intellektuális teljesítménnyel, és ráadásul ezt erőltetett tempóban akarjuk megvalósítani.

Ír olvas, de nem játszik

Egyre több az olyan nagycsoportos óvodás, aki ír, olvas, esetleg idegen nyelvet is tud, de bizonyos elemi funkciók valahogy még nem működnek nála elég jól. Például. nem nagyon játszik az óvodában, nincsenek barátai, nem tudja magát elfogadtatni a többiekkel, nem eszik rendesen, nem öltözik önállóan stb.

Mivel sok szülő úgy gondolja, hogy a legfontosabb a minél gyorsabb intellektuális fejlesztés, innen sajnos már csak egy lépés, hogy a gyereknevelés, a gyerekkel való együttlét folytonos teljesítményhajszává alakul. Ezek a szülők valószínűleg nem tudják, vagy nem hiszik el, hogy a rendszeres étkezés, a napi szokásrend kialakítás, a társakkal való kapcsolatteremtés, az önfeledt spontán játék az óvodás életkornak nagyon fontos, semmi mással nem helyettesíthető, pótolhatatlan feladata. Ha ezt elhanyagoljuk és helyébe lép valami más, ami nem ennek az életkornak a feladata, például a túl korai intellektualizálás, annak a legtöbb esetben nagy ára van.Érdemes végiggondolni alaposabban mikor is tekintünk egy kisgyereket iskolaérettnek?

Az iskolára való alkalmasság egyik legfontosabb összetevője a szociális érettség. Mit is értünk ez alatt? Míg a csecsemő, a kisgyermek ki van szolgáltatva a külvilágnak, a gyermek, ahogy növekszik, egyre kevésbé függ ettől, egyre inkább saját akarata szerint tudja kielégíteni vágyait. Önállósul, nemet mond, próbálgatja erejét, kialakítja saját határait. Viselkedésében felfedezhetjük a szülők hanghordozását, gesztusait.

Játéka egy idő után eljut a szabálytudatot feltételező társasjátékig. Egyre szebben, érthetőbben fejezi ki magát, eltűnnek a kisgyermekes beszéd jellemzői, a selypesség, a pöszeség. Egyre jobb logikai készséggel, egyre több ismerettel kezd rendelkezni. Képes már hosszabb ideig odafigyelni valamire, elmélyülten végigcsinálni valamit, amit elkezdett, még akkor is, ha nem olyan érdekes. Örül a sikernek, nem tereli el minden a figyelmét. Ezáltal kialakul a feladattudata, a feladattartása és munkaérettsége. Képes a társaival együttműködni, elviselni azt is, ha más van a középpontban. Készségesen válaszol, ha a felnőtt kérdez tőle. Érdeklődik a betűk, a számok világa iránt, várja az iskolát.

Az iskolaérett gyermek kb. 10-15 perces aktív figyelemre képes. Az érdeklődés mellett az aktív figyelem, a tudatos odafordulás a legfontosabb feltétele minden új ismeretszerzésnek.

A képektől a gondolatokig

Elsős gyerek mondja ezt október elején az elképedt mamának. Aztán még hozzáteszi, hogy holnap már nem is akar menni, itthon sokkal jobban érzi magát, és tud ő tanulni egyedül is, vagy az anyuval. A szülő érthetően megütközik e közlés hallatán, ügyes válaszon töri a fejét, de tanácstalan. Hiszen olyan jól indult minden, már egy éve lelkesen készült a gyerek az elsőbe, táskával a hátán járkált hetekkel korábban, ki-berakosgatta taneszközeit. Az első hetekben lelkes beszámolókat tartott, és szépen gyűltek a piros pontok, vagyis a mosolygós bohócok. Mi történhetett, ami elvette a kedvét, pontosabban az érdeklődését?

Egyáltalán nem ritka az ilyen kifakadás, aminek azonban többféle oka lehet, s ennek megfelelően a tennivaló is változik esetről esetre.

Ha úgy került iskolába - ami mind gyakoribb - hogy tud olvasni, kicsit írni és ügyesen számol a húszas számkörben, szinte törvényszerűen bekövetkezik az a pillanat, amikor rájön a gyerek, hogy "megelőzte korát", nincs igazi kihívás, és elkezd unatkozni. Ha a tanító néni észleli ezt, adhat neki külön feladatokat, amivel ébren tartja a figyelmét és a versenyszellemét. Ha ezt nem teszi meg magától, kérheti a szülő, de egyáltalán nem biztos, hogy az osztályteremben meg is valósul a differenciált bánásmód. Épp ezért kétélű dolog az iskola előtti olvasástanulás, elsülhet jól, de rosszul is.

Féltés, aggodalom, büszkeség kavarog a szülőkben, amikor először látják ünneplőbe öltözött gyermeküket az iskolapadban. Az ő higgadt, és mindig a gyerek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó magatartásuk sok későbbi tanulási problémát megelőzhet.

1. Ne csináljunk túl nagy felhajtást az iskolakezdés körül, ne nyomasszuk ilyesmivel: "majd megtudod, mi a magyarok istene, ha iskolás leszel", "ott nem rendetlenkedhetsz, majd a tanító néni megnevel" de arra sincs szükség, hogy "ott megmutathatod, mit tudsz, mert te már okos, iskolás nagyfiú vagy". Illúziókba se ringassuk: az iskola nem a "Csodák Palotája": az osztályban ő egy lesz a sok közül, nem lesz a középpontban, mint a családban. Ezt is meg kell tanulnia - az iskolaérettség része az alkalmazkodás képessége, a kudarcok tűrése.

2. Az iskoláztatás eltart 16-20 évig is, nem dől össze a világ, ha fekete pontot kap a harmadik héten. Hagyni kell, hadd alakuljon ki a saját tanulási ritmusa, érdeklődése, feladattudata. El kell fogadni, ha valamilyen területen gyengébben teljesít, másban esetleg ügyesebb a társainál. Lényeg, hogy ne frusztrálja az iskola, ne utálja meg az első félév alatt.

3. Sajnos, a legtöbb hazai iskola hibásan és értelmetlenül "sietteti" a gyerekeket, mintha az lenne az eredményes oktatás legfőbb ismérve, hogy "karácsonyra olvasni fognak". Ha a mi gyerekünknek lassabban megy az összeolvasás, vagy az írás, maradjunk higgadtak. Gondoljunk arra, hogy ebben a korban, az egyidős gyerekek között, akár két évnyi különbség is lehet az érettségben.

A lelki zaklatástól a fizikai erőszakig - ezt az alcímet viseli a Jogerő egyik leghosszabb fejezete, melyet Herczog Mária, az ismert gyermekvédelmi szakember és Győrfi Éva, a Család, Gyermek, Ifjúság felelős szerkesztője jegyez. Nemcsak a leghosszabb írás ez, hanem a gyerekek visszajelzései alapján az egyik legfontosabb, leginkább elgondolkoztató is. Szerkesztőként is "leg"-nek érzem: az erőszak témaköre veti fel a legkényesebb és legsúlyosabb kérdéseket: a "Nemcsak a jog véd, te is vigyázz magadra!" a könyv legtöbb tabut feszegető fejezete.

Diákcsíny vagy zaklatás?

Akár fizikailag, akár szavakkal követik el, az erőszak minden esetben fájdalmat, sokszor egy életen át tartó traumát okoz. A diákcsíny sem mindig olyan ártalmatlan, mint amilyennek látszik. A fejezet egy tipikus példát említ, nevezzük a két főszereplőt Kingának és Tündének. A hatodikos Kinga és barátnői osztálytársukat, Tündét strébernek tartják és ki nem állhatják. Tünde iskolatáskája néha "véletlenül" kiborul, gúnyrajzok készülnek róla, "kinézik", ha be szeretne kapcsolódni a beszélgetésbe. "Az iskola az életre nevel", "mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát" - az ehhez hasonló bölcsességek nem segítenek Tündének, aki nap mint nap szorongva lép be az osztályterembe, és magát hibáztatja, amiért "nem elég jó" nekik. Meddig számít ez a játék természetes, csoporton belüli villongásnak, és mikortól válik mobbinggá, lelki zaklatássá? A mobbing nehezen észrevehető, és mindenképpen tenni kell ellene. A zaklatás leállítása nemcsak a tanárok feladata, a szerzők szavaival élve, "a gyengébbeket bántó ál-hősöket csak a közösség képes megállítani". A mobbingról beszélni kell, de nem mindegy, hogy hogyan - a szakemberek tippeket adnak a jelenség felismerésére és megfelelő kezelésére.

Nemrég egy könyves hetilap interjút készített velem abból az apropóból, hogy a Jogerő legyen veled (továbbiakban: Jogerő) elnyerte a 2007-es év ismeretterjesztő gyermekkönyve díjat. Tapasztalatai szerint a fiatal korosztály mennyire van tisztában a jogaival? - szegezte nekem a kérdést az újságírónő. Zavarba jöttem egy pillanatra. Eszembe jutott, amikor egy szakmai összejövetelen pedagógusok panaszolták nekem, hogy ma a diákok nagyon is jogtudatosak, hiszen "azt gondolják, nekik mindenhez joguk van". Majd felidéztem, amikor a Sziget Civil Falujában diákokkal beszélgettünk ugyanerről, csak úgy dőltek a sztorik tanárokról, "akik semmibe veszik a diákok jogait".

Oktatási jogból legyél kitűnő!

Ezt a címet viseli a Jogerő oktatási jogokról szóló fejezete. Nem könnyű feladat - és a felszólítás nem is csak a gyerekekre vonatkozik. Mindenki hallott - ne adj'Isten, átélt - már történeteket, melyben a főszerepeket basáskodó tanárok, pedagógust fenyegető szülők vagy "nekem-mindent-szabad" mentalitású diákok játszották. Az oktatási jogban a tanulóknak, a tanároknak és a szülőknek egyaránt vannak jogai és kötelezettségei - hangsúlyozza a fejezet szerzője, Szüdi János, az OKM közoktatási szakállamtitkára, majd számos példával szemlélteti is ezt. Mindegyikük felelősségteljes munkája kell ahhoz, hogy az oktatás működni tudjon, és teljesítse feladatát. A kölcsönös együttműködés kötelezettsége világlik ki a közoktatási törvényből, ezt rögzíti minden évben beszámolójában az Oktatási Jogok Biztosa - az egyensúly a gyakorlatban mégis sokszor eltolódik. Hogy tisztában lássunk, ismerkedjünk meg közelebbről egy jogi fogalommal: ez a tanulói jogviszony.

"A lányom hatodikos, és otthon szinte sose tanul. Kizárólag abból él, ami az iskolában ráragad - igaz abból elég jól. Hogyan vehetném rá, hogy otthon is tanuljon, hiszen akkor játszva lehetne kitűnő?" - kérdezi egy levélírónk.

Szögezzük le elöljáróban, hogy mint oly sok más dologban a "mennyit kell tanulni?" kérdésében is eltérő a szülők és gyerekeik logikája. A legtöbb szülő akkor nyugodt, ha a gyerek sokat tanul otthon, mert így érzi biztosítottnak a másnapi sikert. A gyerekek viszont - csaknem kivétel nélkül - a lehető legkevesebb időt szeretnének a tanulással tölteni. Ez egyébként a szülőkkel is így volt gyerekkorukban, csak már nem emlékeznek rá...

Ebből az alapállásból kétféle stratégia következik:
1. figyelek a suliban, és szabad a délutánom
2. otthon tanulok, amennyit nagyon muszáj.
Mind a két stratégia egyaránt hozhat sikert és kudarcot is. Van, akinek elég a jó jegyekhez, hogy figyel az órákon, van, akinek ebből csak kettesekre futja. Van, aki délutánonként négy-öt órát görnyed a tankönyvei felett, másoknak egy óra otthoni készülés elég a jó jegyekhez.

Számít persze a tanulással töltött idő hossza, de ennél fontosabb annak a hatékonysága. A gyors felfogóképességű, kitartó gyereknek fele, harmadannyi idő elég, mint egy másiknak. Vagyis a tanulással töltött idő hossza önmagában nem sokat jelent, és főleg nem garantál semmit.

Elsős gyerek mondja ezt október elején az elképedt mamának. Aztán még hozzáteszi, hogy holnap már nem is akar menni, itthon sokkal jobban érzi magát, és tud ő tanulni egyedül is, vagy az anyuval. A szülő érthetően megütközik e közlés hallatán, ügyes válaszon töri a fejét, de tanácstalan. Hiszen olyan jól indult minden, már egy éve lelkesen készült a gyerek az elsőbe, táskával a hátán járkált hetekkel korábban, ki-berakosgatta taneszközeit. Az első hetekben lelkes beszámolókat tartott, és szépen gyűltek a piros pontok, vagyis a mosolygós bohócok. Mi történhetett, ami elvette a kedvét, pontosabban az érdeklődését?

Egyáltalán nem ritka az ilyen kifakadás, aminek azonban többféle oka lehet, s ennek megfelelően a tennivaló is változik esetről esetre.

Ha úgy került iskolába – ami mind gyakoribb - hogy tud olvasni, kicsit írni és ügyesen számol a húszas számkörben, szinte törvényszerűen bekövetkezik az a pillanat, amikor rájön a gyerek, hogy „megelőzte korát”, nincs igazi kihívás, és elkezd unatkozni. Ha a tanító néni észleli ezt, adhat neki külön feladatokat, amivel ébren tartja a figyelmét és a versenyszellemét. Ha ezt nem teszi meg magától, kérheti a szülő, de egyáltalán nem biztos, hogy az osztályteremben meg is valósul a differenciált bánásmód. Épp ezért kétélű dolog az iskola előtti olvasástanulás, elsülhet jól, de rosszul is.

Féltés, aggodalom, büszkeség kavarog a szülőkben, amikor először látják ünneplőbe öltözött gyermeküket az iskolapadban. Az ő higgadt, és mindig a gyerek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó magatartásuk sok későbbi tanulási problémát megelőzhet.

1. Ne csináljunk túl nagy felhajtást az iskolakezdés körül, ne nyomasszuk ilyesmivel: "majd megtudod, mi a magyarok istene, ha iskolás leszel", "ott nem rendetlenkedhetsz, majd a tanító néni megnevel" de arra sincs szükség, hogy "ott megmutathatod, mit tudsz, mert te már okos, iskolás nagyfiú vagy". Illúziókba se ringassuk: az iskola nem a "Csodák Palotája": az osztályban ő egy lesz a sok közül, nem lesz a középpontban, mint a családban. Ezt is meg kell tanulnia - az iskolaérettség része az alkalmazkodás képessége, a kudarcok tűrése.

2. Az iskoláztatás eltart 16-20 évig is, nem dől össze a világ, ha fekete pontot kap a harmadik héten. Hagyni kell, hadd alakuljon ki a saját tanulási ritmusa, érdeklődése, feladattudata. El kell fogadni, ha valamilyen területen gyengébben teljesít, másban esetleg ügyesebb a társainál. Lényeg, hogy ne frusztrálja az iskola, ne utálja meg az első félév alatt.

3. Sajnos, a legtöbb hazai iskola hibásan és értelmetlenül "sietteti" a gyerekeket, mintha az lenne az eredményes oktatás legfőbb ismérve, hogy "karácsonyra olvasni fognak". Ha a mi gyerekünknek lassabban megy az összeolvasás, vagy az írás, maradjunk higgadtak. Gondoljunk arra, hogy ebben a korban, az egyidős gyerekek között, akár két évnyi különbség is lehet az érettségben.

Amikor a félévi értesítőben a reméltnél rosszabb jegyek sorakoznak, sok szülő automatikusan külső segítséget, korrepetáló tanárt keres. Gyakran azonban ez sem segít, a drága különórákkal is legfeljebb a bukást lehet megakadályozni. Ilyenkor mindenképpen érdemes kideríteni, hogy miért teljesít valójában gyengén a gyerek. Ennek ugyanis sokféle oka lehet, és persze a megoldás sem ugyanaz. 

Mind több középiskolásnál /is/ tapasztalható a lassú, hibás, felületesen olvasás, nem, vagy alig értik meg az olvasott tananyagot. A háttérben lehet fel nem ismert, nem megfelelően kezelt diszlexia, vagy "csak" gyakorlatlanság. Sajnos annyira keveset olvasnak a gyerekek, hogy diszlexia nélkül is sokan a 9-10 évesek olvasási színvonalán maradnak, miközben már 15-16 évesek. Hiányos a tankönyvek megértéséhez szükséges szókincsük, alapvető logikai összefüggésekkel nincsenek tisztában, gyenge a problémamegoldó apparátusuk. Akinek ilyen nehézségei van, annál az olvasási készségét, és a szövegértését, az anyanyelvi alapokat kell haladéktalanul megerősíteni. Enélkül nincs tartós javulás. 

Ha a korábban jobban teljesítő gyerek jegyei zuhanórepülésben romlanak, ki kell deríteni, mi van a háttérben. Egyszerűen lusta - mondjuk gyakran, pedig a legtöbbször ennél sokkal konkrétabb oka van az érdeklődés elvesztésének. Pl. családi viszályok, válás, anyagi krízis, állásvesztés, hozzátartozó súlyos betegsége, haláleset, költözés, iskolaváltás, tanárokkal való komoly konfliktus, barátoktól való elszakadás, iskolai kirekesztettség, kamaszodás stb. Ezek olyan problémák, amiket részben orvosolni lehet, de legalábbis segíteni a gyereket abban, hogy megbírkózzon velük. 

A most kezdődő tanévben is sokszor hallják majd gyerekeink, hogy azért kell jól teljesíteniük az iskolában, mert ezzel készülnek fel megfelelően az életre. Ártalmatlan tanévkezdő közhelynek tűnik ez az intelem, de ha végiggondoljuk, mi is a tartalma, rájövünk, talán jobb, ha nem mondunk ilyesmit.

Az iskolázás mind több fiatalnak akár 18-20 évig tart - ezalatt mindig csak készülnek az életre? Tényleg majd akkor kezdődik az élet, amikor leérettségiznek, diplomát, szakmát kapnak a kezükbe? És ami addig van, az micsoda, az talán nem az élet?

Ha ezzel az elkoptatott fordulattal csupán azt jelezzük, hogy a tanultság egyre nagyobb mértékben határozza meg az életünk minőségét, akkor valóban ártalmatlan, hát mondogassuk, - bár nincs túl sok ösztönző ereje épp lapos közhely mivolta miatt.

Gyanítom azonban, hogy sokszor azt akarjuk tudatni ezzel az intelemmel, hogy az iskola, a tanulás bizony nem valami vidám dolog, készülj föl a megpróbáltatásokra, törődj bele, hogy száraz és unalmas lesz, és ne is számíts arra, hogy jól fogod érezni magad.

Ezzel az okfejtéssel viszont már baj van, - rossz érzéseket keltünk vele a gyerekben, és még rosszabb, ha ráadásul ez a valóság.

A tanulás valóban nem /csak/ játék, a rendszerezett tudás csak fegyelmezett, kitartó szellemi munka eredménye lehet. De miért kell ehhez száműzni az osztálytermekből az izgalmat, a kísérletezést, az új összefüggések felfedezésének semmihez sem hasonlítható örömét, az akár gyökeresen új megoldásokon való agyalást, a szenvedélyes igazságkeresést, érvelést, vitát? Miért passzírozunk ehelyett egyre kisebb kortól mind több olyan információt a gyerekek agyába - aminek a zömét hetek alatt tökéletesen elfelejtik, és ráadásul nagy részük haszontalan.

A szükségesnél sokkal kevesebbet tudunk arról, hogy milyen a gyermekünk helyzete, elfogadottsága az osztályban, vannak-e barátai, vagy éppen ellenkezőleg napról napra cikizik a többiek. Megközelítően sem törődünk ezekkel a dolgokkal annyit, mint a jegyekkel, pedig életre szóló hatása van annak, hogy egy gyerek miként érzi magát a kortársai között.

Ha egy gyereket kinevetnek, kiközösítenek, netán bántalmaznak a társai az iskolában, azt ő minden bizonnyal sokkal nagyobb csapásnak tartja, mint az esetleges rossz tanulmányi eredményét. A szülők azonban sokszor másként gondolkodnak: a gyerek ugyan magányos az iskolában, viszont jól-elfogadhatóan tanul, így aztán szemet hunynak, elsiklanak az előbbi probléma felett. Ha pedig a jegyekkel is baj van, ráadásul társtalan is a gyermekük, hajlamosak arra, hogy az utóbbit az előbbivel magyarázzák.

Nagyon különböző okokból cikiznek valakit a többiek: ha ódivatú az öltözködése, ha túlságosan visszahúzódó, ügyetlen, gyámoltalan a közös csínyek elkövetéséhez, vagy egyszerűen csak azért, mert eláll a füle, túl kicsi, túl nagy, túl sovány vagy éppen duci. Természetesen a gyerek társas kapcsolatai mindig kétoldalúak: általában azt a társukat piszkálják a többiek, akit erre az áldozat szerepre alkalmasnak éreznek. Vagyis egy elálló fülű gyerek is lehet az osztály kedvence, ha a személyisége, fellépése elég erős és határozott, és ügyes énvédő technikákkal hárítja el a gonoszkodó megjegyzéseket. Másodszor már nem fogják szóba hozni a füleit, hiszen kiderült, hogy az illető emiatt nem sebezhető. mit tehet a szülő, aki hallja a gyerekétől, esetleg a pedagógustól is, hogy csemetéjét lelki vagy fizikai támadások is érik. Mi ilyenkor a jó stratégia? Mindenáron megvédeni a gyereket a támadásoktól, elbagatellizálni az ügyet, vagy revansra, visszavágásra biztatni?